A második esély

- Szóval, azt akarod mondani, hogy neked tetszett ez a film?! – hitetlenül néztem Jake szemeibe, mikor már mindketten beültünk az 1965-ős fekete Ford Mustangba, Jake drágaságába.

A negyedik évfordulónkat ünnepeltük, Jake pedig moziba vitt vacsora után. Úgy volt, hogy egy horrorfilmet nézünk meg, de ehelyett egy bugyuta „gyilkos-halas” filmre váltottunk jegyet.

Tudom, egy horrorfilm nem éppen a legromantikusabb dolog, de ez nálunk egyfajta hagyomány volt. Mivel az első évfordulónk napján minden jegy elkelt a romantikus vígjáték filmekre, végül egy horrorra ültünk be. Azóta minden évben eljátsszuk ezt.

- Most miért? Nem volt annyira vészes – vigyorodott el, értetlen ábrázatomat látva.

- Egy tucat gyilkos halról szólt – csattantam fel kínomban, már-már nevetve.

- Piranhák! És több volt belőlük egy tucatnál – világosított fel még mindig vigyorogva, miközben gyújtásra kapcsolta a kocsit.

Hiába volt még csak október, kellett a fűtés.

- Édesem – egész közel hajoltam az arcához, a pólójánál fogva pedig még közelebb húztam magamhoz. – Ígérd meg, hogy többé nem nézetsz velem olyan filmet, amiben gyilkos halak vannak – suttogtam a szájába mosolyogva, miközben egyre csak a szemeit fürkésztem. – Halál unalmas.

- Oké, meggyőztél. Megígérem, ha…

Hirtelen elharapta a mondatot és sejtelmesen pislogott rám.

- Ez parancs volt! Nincs alkudozás! – löktem meg vigyorogva.

- Biztos benne? Úgy vélem, a feltételeim Önnek is kedveznek, drága kisasszony!

Gyengéden végigsimított az arcomon, lehengerlő mosolyával pedig abszolút a szívembe talált.

- Akkor hát, halljam a feltételeit.

- Csókolj meg!

- Nem vagyok benne biztos, hogy ez…

Nem várta meg, míg befejezem, egy csókkal gyorsan elnémított. Pont ezt szerettem benne.

- Egyszerűen imádlak – bújt a nyakamhoz mosolyogva.

- Én is téged – nyomtam egy csókot az arcára.

- Indulhatunk?

- Persze.

Mindketten bekötöttük magunkat, majd elindultunk haza.

- Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk valahová? – kérdeztem.

- Mikor és hová?

- Mondjuk 2 hét múlva, New Yorkba? – vigyorodtam el sokat sejtetően, mire egy pillanatra rám nézett.

- Te tudsz valamit!

- Már foglaltam szállást is. Mit szólsz hozzá? Megnézhetnénk a Szabadságszobrot, az Empire State Buildinget… Ahw… amióta az eszemet tudom, el akarok jutni New Yorkba. Mikor végre ideköltöztem az államokba, elterveztem, hogy bejárom az egész országot. Erre letelepedtem az első helyen, Los Angelesben. Egy srác miatt.

- Hey-hey! Egy különleges srác miatt! – szólt közbe felháborodottan, mire nevetve egy puszit nyomtam az arcára.

Ekkor csörögni kezdett Jake mobilja.

- Hagyd csak kicsim, a hátsó ülésen van. A táskádba dobtam – magyarázta sietve, mikor észrevette, hogy a csörgés irányába forgolódom.

- Ugyan! Egy perc és kiszedem – csatoltam ki a biztonsági övem mosolyogva. – Lehet, hogy fontos.

Teljes testemmel hátra fordultam és a táska után kezdtem kapálózni. Végül el is értem, és elégedetten fordultam vissza, kezemben a csörgő készülékkel. Azonban felvenni már nem tudtam, ugyanis amint előre néztem, éles reflektorfény világított a szemembe. Aztán egy hosszú dudaszóval végül elsötétült a világ…

* * *

- Doktornő, mondja, hogy van a barátnőm? – érdeklődött Jake, mikor magához tért a kórházban.

Az orvos épp megvizsgálta, hogy minden rendben van-e vele.

- Sajnálom, de nem tudok semmit. De azonnal ide hívom a kollégámat, Dr. Wilsont. Ő majd talán szolgálhat hírekkel.

- Köszönöm – bólintott a srác búskomoran, majd kibámult az ablakon, és várt.

Egyre csak várt. Míg megérkezett az orvos. Dr. Wilson magas, vékony férfi volt, barna, rövid hajjal és kedves, fiatalos arccal. Jake kicsit megkönnyebbült, mikor az orvos elmondta, hogy kedvese már nincs életveszélyben. Bár részletes információval nem szolgálhatott, csak másnap, mikor Jake már olyan jól volt, hogy fel is kelhetett az ágyból.

- Miért nincs eszméleténél? – nézett félve az orvosra a fiú.

- A barátnőjének agysérülése van. Csúnyán kifejelte a szélvédőt.

Jake szája tátva maradt, úgy hallgatta az orvost, aki folytatta:

- A súlyosabb agysérüléseknél kómában tartjuk a betegeket, hogy az agynak legyen ideje regenerálódni. Míg a duzzanat lelohad, aztán persze felébresztjük őket.

- Értem – nyelt egyet a fiú, majd újra barátnőjére siklott a tekintete. – És ez meddig tart?

- Változó. Általában pár hét. De lehet több is.

- Persze, értem – bólogatott szórakozottan a srác, mire a doktor a vállára tette a kezét.

- Nyugodjon meg, már túl van a nehezén. Rendbe fog jönni!

- Tudom…

* * *

Mikor először nyitogattam a szemeim, azt sem tudtam, ki vagyok és hol. Nem értettem, mi is történt, csak azt éreztem, hogy a fejem majd’ szétrobban. Egy ágyban feküdtem, egy szobában, ahol minden nyomasztóan szürkének tűnt. Két férfi állt az ágyam mellett, egyik sem tűnt ismerősnek.

- Végre felébredtél – szólalt meg az egyik, amint kinyitottam a szemem.

Közelebb lépett az ágyamhoz, és érdeklődve nézett rám. – Hogy vagy?

- Fáj a fejem – nyögtem halkan, majd a halántékomhoz emeltem az egyik kezem. Csak ekkor tűnt fel, hogy néhány horzsolás van rajta. Értetlenül bámultam a karjaimat, mire a másik férfi kedvesen megszólalt:

- Nyugodjon meg, Cassie! Autóbalesete volt, de már jobban van.

Zavarodottan hallgattam a férfi szavait, majd a másik férfire néztem, aki abban a pillanatban végigsimított a karomon.

- Kivel utaztam? – tettem fel a kérdést bizonytalanul.

- Velem – vágta rá a srác, aki szorosan mellettem álldogált.

- Taxival mentem? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem – felelte értetlenül a mellettem álló. – Moziban voltunk, nem emlékszel?

- Tessék? – kérdeztem ijedten.

Még a torkom is kiszáradt, nem kaptam levegőt. Fogalmam sem volt róla, ki az a fiú az ágyam mellett.

- Ismerjük egymást? – tettem fel a kérdést egyre ijedtebben.

A két férfi összenézett, majd aki távolabb állt tőlem, megszólalt:

- Jacob, nyugodjon meg!

- Cassie – kezdte újra a Jacobnak nevezett fiú. – A barátod vagyok. Már 4 éve. Együtt is élünk!

A szívem hirtelen gyorsabban kezdett verni, azt hittem megfulladok. Rettenetes módon összezavarodtam. Mi ez az egész? Hitetlenül megráztam a fejem, mire Jacob lerogyott egy székre, és a kezeibe temette az arcát.

- Sajnálom, de nekem… nekem férjem van – szólaltam meg halkan, mire Jacob felpattant a székből, és idegesen nézett a másik férfira.

- Azt mondta, minden rendben lesz!

- Nézze, Jacob! Ez nem egy csonttörés. Az agy kiszámíthatatlan, és néha előfordulhat, hogy a duzzanat okoz némi károsodást.

- Némi károsodást?! Nem emlékszik rám!

- Elég! – kaptam a fejemhez összeszorított szemekkel. – Hagyjanak magamra, pihenni szeretnék!

Nem bírtam tovább hallgatni őket. Borzalmas volt.

- Jól van – pillantott rám Jacob kedvesen.

- Azonnal küldök fájdalomcsillapítót egy ápolóval. Jobb is, ha egyedül marad, szüksége van a pihenésre – mondta az orvos, és nyomában Jacobbal, kiment a kórtermemből.

Egyedül maradtam a gondolataimmal, és ez rosszabb volt, mint hittem. Egyre csak az orvos szavai jártak a fejemben, meg persze Jacob. Ettől még inkább hasogatott a fejem. Vajon igazat mondott ez a fiú? Tényleg ő lenne a barátom?! Vagy elrabolt és hazudik. Simán elképzelhető ez is, nem? És kapóra jött neki, hogy bevertem a fejem. Remek. Megőrültem.

Egyáltalán hol vagyok?

- Szia – nyitott be egy körülbelül velem egy idős lány. – Hoztam neked fájdalomcsillapítót.

- Köszi – mosolyodtam el. – Figyelj csak! Tudom, hogy furán hangzik, de az orvos szerint normális, hogy össze vagyok zavarodva. Meg tudnád mondani nekem, hol is vagyok pontosan?

- Szent Anna kórház, Los Angeles.

- Los… Los Angeles?

- Igen – felelte bólogatva, és közelebb jött. – Jól vagy? Hallottam, mi történt veled.

- Igen, azt hiszem… - feleltem elmélázva. – Nem! Igazából egyáltalán nem! – tettem hozzá könnyes szemekkel. – Fogalmam sincs, hogy kerültem Los Angelesbe, nem ismerem a srácot, aki ma mellettem volt, pedig azt állítja, hogy négy éve vagyunk együtt. Fel tudod ezt fogni? – néztem rá potyogó könnyekkel, mire együtt érzően megfogta a kezem, ami az ágyamon pihent.

- Sajnálom!

- Nem, én sajnálom, hogy végig kell hallgatnod a hülye nyavalygásomat – szipogtam, és letöröltem a könnyeimet, majd bevettem a fájdalomcsillapítót.

- Természetes, hogy ki vagy borulva. Pihenj egy kicsit. Ha valamire szükséged van, csak jelezz a gombbal.

- Köszi – mosolyogtam rá, mikor már az ajtóban állt.

Amint becsukta maga után az ajtót, újra gondolatok ezrei lepték el az agyamat. A férjemre gondoltam. Illetve az ex-férjemre. Azt hiszem…

Muszáj hallanom Őt. Egyre csak ez a gondolat üldözött. Vajon meg van még a telefonszáma?! A telefonomért nyúltam, ami az ágyam melletti kis szekrényen pihent.

Kikerestem a férjem telefonszámát, és vonakodva bár, de végül megnyomtam a hívás gombot.

- Igen, tessék!

Teljesen lefagytam. Ahogy meghallottam a hangját, hirtelen leblokkoltam. Egy hang sem jött ki a torkomon.

- Hahó! Ki az? Legalább megszólalnál?

Tudtam, hogy előbb-utóbb beszélnünk kell majd, így hát összeszedtem magam.

- Szia, Bill!

Most rajta volt a sor, hogy ledermedjen.

- Itt vagy? – kérdeztem halkan, mikor már egy ideje nem szólalt meg.

- Cassie?

- Igen.

- Miért hívsz?

- Nem tudom – feleltem ösztönösen.

Éreztem, hogy sírni fogok. Sok volt nekem ez az egész.

- Én csak… - folytattam volna, de elkapott a sírás, a könnyeim záporesőként hullottak.

- Cassie! Te sírsz? Mi történt? Jól vagy? – a hangja aggódó volt.

- Nincs… semmi baj – nyeltem nagyokat, és elmaszatoltam a könnyeim. – Csak hallanom kellett… a hangodat…

- Oké – felelte kissé bizonytalanul. – Biztos minden rendben?

- Igen. Minden – válaszoltam gyorsan, majd még hozzátettem. – Szia, Bill!

Olyan gyorsan kinyomtam, hogy már nem is hallottam, hogy mit reagált rá. Én pedig abban a pillanatban heves zokogásba kezdtem. Úgy éreztem, hogy az egész csak egy rossz álom.

Bill és én fiatalon házasodtunk össze, de sosem gondoltam, hogy ez probléma lenne a későbbiekben. Neki ott volt ugyan a Tokio Hotel, ami az élete elég nagy részét töltötte be, de attól fogva, hogy megismerkedtünk, én még nagyobbat. Szerettük egymást. Vajon mi történt?

Ébredésemet követően 1 héttel kiengedtek. Rettegtem. Jacob rendkívül rendes srácnak tűnt, de mégis féltem vele menni. Idegen volt számomra, akárcsak a lakás, ahová vitt.

- És ez itt a szobánk – rám pillantott, majd hozzátette: - Ami mostantól természetesen a te szobád lesz. Én elleszek a nappaliban a kanapén.

- Köszönöm – szólaltam meg halkan, mire megeresztett egy félmosolyt.

- Neked mindent, kicsim.

Rosszul éreztem magam, hogy így alakult a helyzet. Éreztem, hogy Jacob szeret, de számomra csak egy idegen volt.

- Jacob! – szólítottam meg, mire elvigyorodott. – Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Semmi, csak szinte soha nem hívsz Jacobnak. Csak Jake.

- Oh, sajnálom – mentegetőztem feszülten.

- Semmi baj. Úgy hívsz, ahogy szeretnél.

- Jó a Jake! – vágtam rá gyorsan. – Szóval Jake… Sajnálom… ezt az egészet.

- Nem a te hibád.

- Tudom, de…

- Nincs de – fogta meg a vállamat gyengéden. – Szeretlek! És tudom, hogy te is szeretsz. Átvészeljük!

- Pont erről van szó. Én nem emlékszem rá, hogy valaha is szerettelek! Hát nem érted? – csattantam fel idegesen, mire nagyot sóhajtott.

- Az orvos azt mondta, megvan rá az esély, hogy nemsokára emlékezni fogsz.

- Igen. Megvan rá az esély. De mi van, ha nem? Mi van, ha soha nem fogok emlékezni erre az életemre? Hogy valaha is szerettelek.

- Én bízom benned! – vette kezeibe az arcom, és egy lágy csókot lehelt a homlokomra, majd magamra hagyott a szobában.

Nagyot sóhajtottam, és leültem a hatalmas franciaágyra. Becsuktam a szemeim, és megpróbáltam emlékezni. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az volt, hogy Billel vacsoráztunk egy étteremben. Utána már csak az van, hogy felébredek a kórházban.

- A fenébe – dőltem hátra az ágyon, majd mélyet sóhajtottam.

Aztán eszembe jutott valami. Talán, ha megfogok néhány tárgyat, az segít emlékezni.

Felálltam, és az íróasztal felé indultam, ami pont az ablak alatt volt. Kihúztam a legfelső fiókot, ami tele volt iratokkal. Útlevelek, számlák, igazolványok tömkelege tárult elém.

A második fiókban fotók voltak, és néhány emléktárgy. Kivettem egy képet, amin Jake és én csókolóztunk. Érdeklődve simítottam rajta végig a kezem. Semmi. Az égvilágon semmi érzés, gondolat, vagy emlék nem fűzött ahhoz a képhez. Már-már kezdtem kételkedni benne, hogy ébren vagyok. Mielőtt azonban visszaraktam volna a képet, megfordítottam. Egy dátum volt rajta, és egy kis szöveg: „2009. december 21. 2 hónap♥”

Gyorsan megfordítottam, és visszadobtam a fiókba.

Volt még egy fiók. Az utolsó. Visszatoltam az előzőt, majd kihúztam a legalsót. Először azt hittem, rosszul látok. Egy fekete pulóver volt benne, rajta óriási fehér betűkkel: „Bill Kaulitz”. Jól emlékeztem erre a pulcsira…

„- Hoztam neked valamit.

- Mit? – csillantak fel a szemeim.

- Ezt – húzott elő a háta mögül egy nagy fehér dobozt, majd átadta.

Egy puszit nyomtam a szájára, aztán bontogatni kezdtem az ajándékot.

- Te nem felejtetted el – néztem a szemeibe vigyorogva, mikor a dobozból előhúztam a „Bill Kaulitz” felirattal díszített fekete pulcsit. Mosolyogva magamhoz szorítottam, mire ő vigyorogva nézett rám.

- Ahogy ígértem, az első példány.”

Megtartottam. Ez jelent valamit. Az ember nem tart meg személyes holmikat az exétől. Kivéve ha… nem. Az lehetetlen. Nem érezhetek iránta semmit. Elváltunk. De ezt az 5 évvel ezelőtti énem nem tudja. Viszont az 5 évvel későbbi énem egy pulcsit rejteget az íróasztala fiókjában. Az exétől kapott pulcsiját. Normális vagyok én?

- Valószínűleg nem – motyogtam, mikor kiemeltem a ruhadarabot a fiókból, és megpillantottam az alatta heverő emlékek sokaságát.

Rengeteg fénykép Billről és rólam, az esküvőnkről, valamint milliónyi emléktárgy és levél ugyancsak mind Billtől. Kivettem az egyik levelet és beleolvastam:

„… Szeretlek! Őrülten szeretlek, drága Cassie! Soha nem akarlak elveszíteni, és nem is foglak, mert tudom, hogy Te is szeretsz. Egyszer feleségül veszlek, meglátod…”

- Bill – sóhajtottam fel mosolyogva.

Azonban ahogy az emlékek elborították az agyamat, és ahogy kezdtem magamban felidézni a szebbnél-szebb közös pillanatokat – amik lelki szemeim előtt teljesen olyan pontossággal jelentek meg, mintha csak újra átélném őket –, az arcomról hirtelen lefagyott az a mosoly.

Idegesen visszadobtam a levelet a fiókba, majd be is csuktam azt.

- Mit csinálsz? – hallottam meg egyszer csak egy hangot a hátam mögül.

Gyorsan megfordultam. Jake volt az.

- Én csak… - zavarodottan hátramutattam a fiókra, miközben kerestem a szavakat. De végül úgy döntöttem, nem kertelek. – Te tudtad, hogy megtartottam a régi dolgaimat az exemtől?

- Igen, néhány dolgot. Az ex-férjedtől. Azt hiszem… hogyis…Will, ugye? – kérdezte elgondolkodva.

- Bill – feleltem mogorván.

Talán egy kicsit mogorvábban is, mint kellett volna.

- Bill! Majdnem – mosolyodott el, én pedig idegesen folytattam:

- Jake, ez nem néhány dolog! – újra kihúztam a fiókot. – Minden itt van! Közös fotók, ajándékok, levelek tőle… Szerinted ez így helyes?

- Nézd – közelebb jött, és a vállaimra tette a kezeit. – Amikor összeköltöztünk, megkérdezted nem bánom-e, ha megtartasz pár emléket az ex-férjedtől. Én pedig azt feleltem, hogy nem. Ez nem bűn. Tudom, hogy Billel elváltatok, és te engem választottál utána. Bízom benned.

- Ez akkor sem normális dolog – fordítottam hátat Jake-nek, és idegesen a hajamba túrtam.

Egyszerűen nem értettem, hogy őt, hogy nem zavarja ez a dolog. Hiszen a régi életem van abban a fiókban.

Bill gondolata nem hagyott nyugodni. Folyton-folyvást csak ő járt a fejemben, és ez már szinte az őrület határára sodort. Muszáj volt valamit tennem…

- Én most elmegyek – fordultam újra Jake felé, mire ijedten nézett rám.

- Tessék? Hová?

- Csak egy kicsit. Sétálni. Muszáj friss levegőt szívnom – mondtam, miközben leakasztottam a kabátomat a fogasról.

- De hát… ki sem ismered magad itt, Los Angelesben.

- Nem megyek messzire – motyogtam, majd miután gyorsan elköszöntem, elhagytam a lakást.

Valóban idegen volt minden, de igyekeztem észben tartani az útvonalat, amin áthaladtam. Minél tovább gondolkodtam, annál biztosabb voltam benne, hogy tudni akarok Bill hollétéről. Addig rágódtam, míg aztán azon kaptam magam, hogy Bill testvérét, Tomot hívom.

- Igen, tessék!

- Szia, Tom! Cassie vagyok!

- Cassie? Cassie Davis? – kérdezte meglepetten.

- Igen – válaszoltam mosolyogva.

Már hiányzott Tom hangja. Nagyon jó barátok voltunk.

- Te jó ég! Mi van veled? Nem beszéltünk már vagy… 5 éve…

- Igen, tudom… Kérdésedre válaszolva, nem túl jól, de…

- De?

- Tudom, hogy furcsa, de kérdeznék valamit.

- Mondd csak!

- Berlinben laktok még?

Annyira szerettem volna látni őket, hogy szinte megremegett a hangom az izgatottságtól.

- Nem – jött a válasz. – Los Angelesbe költöztünk, úgy 3 éve.

A válasz szinte sokkolt. Azt hittem viccel.

- Tom, most csak viccelsz velem?

- Nem – nevetett. – Már miért viccelnék?

- Csak… ez őrület! Én is Los Angelesben lakom.

- Tényleg? Ha ezt Bill tudná…

- Mi lenne?

- Semmi-semmi, hagyjuk – vágta rá gyorsan. – Na, de miért is fontos, hogy hol lakunk? Talán meglátogatsz? – kérdezte nevetve.

- Ami azt illeti…

- Billnek van egy cége. A Bridges-roadon van, a St. Cloud térrel szemben. Meg fogod találni, hatalmas épület. Az ideje nagy részét ott tölti, mint most.

- Miért mondod ezt el nekem?

- Mert jót tenne neki, ha meglátogatnád. Még annak ellenére is, hogy valószínűleg nem akarod visszafogadni Őt. Bár, ha már itt tartunk, neki kéne téged, de ezt most hagyjuk…

- Nézd Tom, én…

- Ne mondj semmit, Cassie! – vágott a szavamba. – Csak kérlek, menj el hozzá!

- Oké – bólogattam. – Figyelj csak, Tom!

- Igen?

- Te vagy a világon a legjobb testvér!

- Kösz, tudom! – felelte nevetve.

Szinte magam előtt láttam az önelégült arcát.

- Nem változtál – mosolyogtam.

- Kellett volna?

- Nem. Egyáltalán nem.

- Akkor jó. Bocs, de most le kell tennem. Dolgom van, ha nem haragszol…

- Nem, dehogy – vágtam közbe sietve. – Köszönök mindent, Tom!

- Nincs mit, szia!

- Szia!

Izgatott lettem, és úgy döntöttem azonnal felkeresem Billt. Fogtam egy taxit, és nem telt bele fél óra, máris ott voltam. Egy hatalmas divatcége volt. Hát, teljesült az álma…

Ahogy beléptem az óriási épületbe, a lifthez siettem. A recepciós hölgy azt mondta, hogy a hatodikon van Bill irodája, így hát oda mentem. Azonban mikor kiszálltam a liftből, egy másik hölgy sietett felém.

- Segíthetek valamiben?

- Igen. Bill Kaulitzhoz jöttem. Az irodájában van? – mutattam a „Bill Kaulitz” táblával ellátott ajtóra.

A fiatal lány vetett rám egy lenéző pillantást, majd gúnyosan odavetette:

- Időpontja van?

- Nincs. A látogatásomat meglepetésnek szántam – válaszoltam élesen, mire megejtett egy gúnyos vigyort.

- Akkor nem fog menni. Mr. Kaulitz most nagyon elfoglalt – mondta könnyedén, majd hátat fordított nekem, és visszatipegett az íróasztala mögé. – Ja, és még valami! Mr. Kaulitz nem szereti a meglepetéseket – tette hozzá még félvállról, mire kedvem lett volna felpofozni.

- Ó, igen? És ki vagy te, hogy ennyi mindent tudsz róla? – tettem fel a kérdést idegesen, mire még jobban elvigyorodott.

Szórakoztatta a helyzet. Engem már annál kevésbé…

- A titkárnője.

- A titkárnője, hát persze – vigyorogtam rá gúnyosan. – Akkor mondok én neked valamit. Akár tetszik, akár nem, beszélni fogok Billel. Mégpedig most – indultam el az ajtó felé, és határozottan be is nyitottam.

Ott ült Ő. Egy hatalmas, fekete, bőr forgószékben. Óriási, barna szemeivel vizslatott, miközben száját egyre csak nyitogatva megszólalni próbált. Ám egy hangot sem adott ki. Ledermedt, akárcsak én az ő látványától. Rengeteget változott, szinte már kételkedtem benne, hogy ő az. De mikor belenéztem azokba a hatalmas mogyoróbarna szemekbe, minden kétségem elszállt.

- Elnézését kérem, Mr. Kaulitz, de ez a nő…

- Semmi gond, Maggie, ismerem a hölgyet – vágott Bill titkárnője szavába.

A lányhoz beszélt, de végig az én szemeimbe bámult.

- Maggie, magunkra tudnál hagyni minket? – folytatta Bill változatlan pozícióban, változatlanul nyugodtan.

Ekkor Maggie-re pillantottam, aki láthatólag sértődötten ugyan, de végül kivonult az irodából, maga után jó hangosan becsapva az ajtót.

Tudtam, hogy nehéz lesz, de ugyanakkor azt is, hogy muszáj vele beszélnem.

- Meglepetés – eresztettem el egy félmosolyt, mikor végre összeszedtem magam.

Bill még mindig ugyanúgy ült, már kezdtem azt hinni, hogy odafagyott ahhoz a székhez. Aztán kisvártatva megszólalt:

- Ennél meglepettebb nem is lehetnék.

Mosoly ült ki az arcomra, akaratlanul is, ahogy rá néztem. Annyira megváltozott…

Hollófekete haja már a múlté volt, helyette szőke lett, és sokkal rövidebb. Borosta borította az arcát, ami ugyancsak szokatlan volt. Arról már nem is beszélve, hogy újabb piercingeket viselt, és legnagyobb meglepetésemre még gyúrni is járt, hiszen épp elég izmosnak tűnt.

- Miért vagy itt? – kérdezte hirtelen zavarodottan.

Láttam a szemeiben a fájdalmat, a szomorúságot, és ez fájt…

- Beszélnünk kell!

Felsóhajtott, és lassan felállt, majd odajött hozzám, egész közel. Mélyen a szemeimbe nézett, én pedig nem győztem gyönyörködni az övéiben.

- Miért? – suttogta lehunyt szemekkel, majd lehajtotta a fejét, és inkább a padlót bámulta.

- Ó, Bill – suttogtam erőtlenül, majd a nyakába borultam. Olyan szorosan öleltem magamhoz, mint még talán soha. Ő volt számomra a valóság egyetlen darabkája a jelenlegi hazug világomban. Pár másodperces késéssel ugyan, de hatalmas karjai körém fonódtak, én pedig nagyot szippantottam a ruhája illatából. Talán két-három perc is eltelt így, és mi csak csendben bújtunk egymáshoz. Béke és nyugalom járta át a testem, és azt akartam, hogy soha ne múljon el ez a pillanat. De mint minden jónak, ennek is vége szakadt.

- Miért Cassie, miért? És miért pont most? – kérdezgette esedezve. – Pont most, amikor…

- Bill, én… - gyorsan a szavába vágtam, de azt sem tudtam, mit mondjak. Szánalmasnak éreztem magam. – Nekem autóbalesetem volt.

- Tessék?

- Súlyos agysérülést szenvedtem, több mint egy hónapig kórházban voltam – folytattam csendesen a padlót fixírozva.

- Édes Istenem, de ugye jól vagy? Nincs komoly bajod, ugye? – fogta meg a kezem aggódva.

- Nem nincs – suttogtam könnyes szemekkel, majd nyeltem egy nagyot és folytattam: - Leszámítva azt, hogy nem emlékszem semmire az elmúlt körülbelül 5 évből.

- Micsoda? – kérdezte nagy szemekkel, szájtátva.

Hirtelen még a kezemet is elengedte.

- Semmire nem emlékszem, Bill! Semmire, ami az elmúlt 5 évben történt. Sem a válásunkra, sem az elköltözésemre, még a mostani élettársamra sem, ami elég ijesztő, mert most vele lakom – magyaráztam kínomban nevetve, mire végigsimított a vállaimon.

- Azt akarod mondani, hogy mikor felébredtél, abban a hitben voltál, hogy még a feleségem vagy?

Őszinte döbbenettel nézett rám.

- Igen – feleltem csendesen.

- Ezt nem értem – túrt a hajába zavartan. – Ilyen lehetséges?

- Igen. Az agysérülések után az agy néha furcsán viselkedik. A doki szerint meg van rá az esély, hogy újra emlékezzek.

- Szóval, az is lehet, hogy sosem fogsz?

- Előfordulhat – bólintottam.

Ő csak idegesen hátat fordított, majd nagyon halkan megkérdezte:

- Miért vagy itt?

- Hogy segíts. Minden olyan zavaros… Tudni akarom, hogy mi történt kettőnkkel – tettem hozzá óvatosan, mire újra felém fordult.

- Tudni akarod? Hát elmondom – indult el az íróasztalához, mire én is követtem.

Leült a székébe, és intett, hogy én is üljek le a vele szemben látható székre. Nemet mondtam. Nem tudtam volna nyugodtan ülni.

- Az igazság az, hogy én sem tudom, miért lett vége. Mindenesetre elmondom, hogy te, mit mondtál – sóhajtott egy nagyot és az asztalon heverő papírjait kezdte igazgatni. Kíváncsian méregettem, mire folytatta: - Azt mondtad nem akarsz családot. Nem akarsz engem, sem pedig gyerekeket tőlem. Azt mondtad, hogy megfojtalak a szeretetemmel és az állandó „családmániámmal”…

Azt hittem, rosszul hallok. Nem akartam elhinni, hogy ilyesmiket mondtam az egyetlen embernek, akit a világon mindennél jobban szerettem.

- Ez…

- Ja, és még azt is hozzátetted, hogy hiba volt összeházasodnunk, mert azóta vagyok ilyen.

- Milyen?

- Én is ezt kérdeztem akkor tőled. Azt felelted, azóta jött elő a „családmániám”. Ami persze abból állt, hogy annyira szerettelek, hogy veled akartam leélni az egész életem. És igen, felvetettem az ötletet, hogy otthagyhatnám a bandát, és koncentrálhatnánk a családtervezésre. De nem, te szabadságot akartál…

- Bill, én iszonyúan sajnálom…

- Nem kell, Cassie… Számtalanszor hallottam ezt tőled közel egy évig, mikor még próbálkoztam helyrehozni a kapcsolatunkat…

- Közel egy évig…? – kérdeztem könnyes szemekkel.

- Igen – bólogatott. – Közel egy évig, amíg el nem váltunk, és amíg persze távoltartási végzéssel nem fenyegettél. Illetve az ügyvéded fenyegetett, ugyanis mi addigra már nem is nagyon beszéltünk…

- Úristen… - suttogtam megtörten. – Bill, én tényleg rendkívül sajnálom, és…

- Cassie, nézd! Én már túltettem magam ezen, oké? Sokat szenvedtem, és igen, volt olyan, amikor azt hittem, hogy nem élem túl, de végül megküzdöttem az érzéssel és a fájdalommal. Te is tovább élted az életed, nekem is ezt kellett tennem. Végre sikerült is erre most meg…

- Bill…

- Cassie, kérlek, most menj el!

Ez a mondat egy éles tőrként hatolt a szívembe. Nem akartam ezt hallani. Tőle nem. De nem tehettem mást, végül zokogva ugyan, de távoztam.

Mikor hazaértem, Jake a nappaliban várt. Aggódva nézett rám…

- Cassie, kicsim, hol voltál? Ugye nem esett bajod?

- Nem. Csak sétáltam.

- Aggódtam érted – fogta meg a kezem kedvesen.

- Nem kellett volna, mondtam, hogy jól leszek.

- Tudom, tudom, tudom…

- Most elmegyek zuhanyozni.

Elmentem fürödni, és korán lefeküdtem. Nagyon felzaklattak az események Billel.

Az elkövetkezendő napokban próbáltam megnyugodni, és megismerkedni az új életemmel. Többet jártam az utcára, hogy megismerjem a környéket, és a lakást is megpróbáltam „felfedezni”.

Egyik nap, mikor takarítottam, olyan dolgot fedeztem fel, ami nem hagyott nyugodni, és újra felkavart bennem minden érzelmet, amit már megpróbáltam magamban mélyen eltemetni.

Az egyik szekrényemben egy naplót találtam. Az én naplómat.

Először megijedtem. Féltem, hogy olyan dolgokat tudok majd meg, amik nem fognak tetszeni. De aztán a félelmemen felülkerekedett a kíváncsiságom.

Találomra felcsaptam valahol, és beleolvastam:

„2010. március 3. Ma Jake-kel arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha összeköltöznénk. Ő hozta fel, és nekem abszolúte nem tetszik az ötlet. Szeretem a lakásomat, és nem akarok elsietni egy ilyen fontos döntést. Főleg addig nem, amíg még gondolok Billre…”

„2011. október 24. Ma megint Billel álmodtam. Szeretném már végre elfelejteni Őt. Rossz érzés így Jake-kel lenni, olyan mintha becsapnám őt…!”

„2012. január 5. … újévi fogadalmak:… végre kiverni a fejemből Billt!...”

„2012. december 8. Egyre többet gondolok arra, hogy talán fel kéne keresnem Billt, és bevallani neki, hogy még mindig szerelmes vagyok belé. De nem akarom megbántani Jake-et, annyira kötődünk egymáshoz…”

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy rájöjjek, valójában mit is kell tennem.

A nappaliba siettem, ahol Jake a tévét nézte.

- Kész is vagy, kicsim? – nézett rám mosolyogva.

- Még nem.

- Siess, mert utána szeretnék neked mutatni valamit.

- Beszélnünk kell!

- Mi a baj?

- Ez.

- Mi? – nézett rám értetlenül.

- Te szeretsz, és vágysz rá, hogy visszakapd a te Cassiedet. De én már többé nem leszek ugyanaz.

- Dehogyisnem, kicsim, ne mondj ilyet…

- Nem, Jacob! Nem leszek! Tudom. Nagyon kicsi az esély rá. Én megpróbáltam, de nem megy. A múltkor elmentem Billhez…

- Billhez? Az ex-férjedhez?

- Igen, Billhez. Szeretem őt, és úgy gondolom, igazságtalan lenne veled szemben, ha ezek után még magam mellett tartanálak. Félre ne érts, nagyon kedves srác vagy, de én még mindig Billt szeretem, és azt hiszem, ez a baleset esélyt adott arra, hogy kijavíthassam a hibáim.

- Cassie, ez butaság. Megvolt rá az okod, hogy szakíts vele…

- Ostoba voltam! Fiatal és ostoba! Lehet, hogy akkor úgy gondoltam, hogy jót teszek, de mi van, ha tévedtem?! Mi van, ha ez a baleset azért volt, hogy megmásítsam azt a rossz döntést.

- Cassie, ugye ezt te sem gondolod komolyan? Őrült vagy! Ő beszélte tele a fejed?

- Nem. Lehet, hogy őrült vagyok, de ezt akarom – vigyorodtam el, majd az ajtóhoz rohantam, és úgy, ahogy voltam, kabát nélkül kiviharzottam a lakásból.

Azonnal fogtam egy taxit, és Bill cégéhez vitettem magam. Megtudakoltam, hogy Bill, hol tartózkodik éppen, és oda siettem.

- Bill, el kell mondanom va…

Ahogy benyitottam az irodába, elkiabáltam magam, de befejezni már nem tudtam a mondandóm, ugyanis a látvány, ami elém tárult, egy csapásra elhallgattatott.

Legalább egy tucat öltönyös férfi ült egy hatalmas asztalnál, és hallgatta Billt, aki egy kivetítő előtt magyarázott. Pontosabban magyarázott volna, ha én nem szakítom félbe.

- Oh, elnézést – kaptam a szám elé a kezem, majd épp kifelé hátráltam volna, mikor az egyik férfi megszólalt:

- Csak tessék, kisasszony!

- Én csak… - kezdtem bátortalanul. – Beszélni akartam Mr. Kaulitz-cal, de úgy látom, most épp nem alkalmas – nevettem fel kínomban.

- Mondja csak, kedves hölgyem! – mosolygott rám egy másik férfi, mire Bill elvigyorodott.

- Én csak – kezdtem bizonytalanul, és a vigyorgó Billre néztem. – Azt szerettem volna mondani Mr. Kaulitznak – mutattam az említettre. - … hogy rendkívül sajnálom, ami több mint 5 éve történt. De azt sajnálom a legjobban, hogy ennek az egésznek meg kellett történnie, ahhoz, hogy erre rájöjjek. Hogy rájöjjek arra, hogy hülyeséget csináltam, és hogy még mindig mennyire szeretem – csuklott el a hangom hirtelen, mire Bill odasietett hozzám, és megfogta a kezem.

- Cassie – suttogta.

- Sajnálom Bill! Nagyon szeretlek! Megtaláltam a naplóm, amit akkor kezdtem írni, amikor elváltunk. Minden benne van, ami azóta történt, és te minden bejegyzésben szerepelsz – szipogtam mosolyogva. – Soha nem tudtalak téged elfelejteni, egyszerűen csak féltem bevallani, hogy veled igenis komolyra fordultak a dolgok. Őrülten szeretlek, Bill!

Nem érdekelt az a rengeteg ember, aki minket nézett, nem érdekelt Jake, nem érdekelt a világ! Csak Billt figyeltem, aki továbbra is szótlanul szorította a kezem. Nem bírtam tovább, így hát könnyeimet nyelve, halkan megkérdeztem:

- Mit mondasz?

Egy darabig csak nézett a szemeimbe, de aztán elvigyorodott.

- Azt, hogy a második esküvő az igazi…