62. rész – „Biztos, hogy ezt akarjuk?”

- Hogy-hogy ilyen puccos helyen vagyunk? – suttogta Abigail Tomnak, miközben szemeivel végigpásztázta az éttermet. – Nem mintha panaszkodnék – tette hozzá sietve –, de nem szoktunk ilyen drága helyekre jönni. Tudod, hogy nekem nem ez a fontos…

- Tudom, de megengedhetjük magunknak – vágott közbe Tom. – A pénz nem számít. Főleg, ha rólad van szó – mosolyodott el szélesen.

- Utálom, ha rám költesz…

- Tudom, kicsim, de úgy gondolom, néha azért megengedhetjük magunknak. Egyszer-kétszer, jeles alkalmakkor…

- Oh, és ha szabad kérdeznem, milyen jeles alkalmat ünnepelünk, drágám?

- Hm… nem is tudom – a fiú látványosan úgy tett, mintha elgondolkodna, majd rövidesen megszólalt. – Esetleg karácsony?!

- Tudtommal még nem. December 12.-e van.

- Oké, lássuk csak… akkor ma van a nagymamád szülinapja.

- Nem talált – mosolyodott el a lány. – Februárban lesz.

- Oké, oké, már tudom. Ma kérem meg a kezed.

- Tessék?

Abigail még a száját is nyitva felejtette a döbbenettől, mikor sikerült felfognia Tom szavait. Először azt hitte rosszul hall, de be kellett látnia, hogy kevés volt rá az esély. Aztán arra gondolt, hogy csak vicc az egész. Azonban Tom folytatta:

- Abigail McGuire – térdelt le a lány elé, kezében a kis ékszeres dobozzal. – Hozzám jönnél feleségül?

Az étteremben hirtelen minden szem rájuk szegeződött. A lány azt sem tudta, mihez kezdjen. Talpig elvörösödve a szájához kapott, majd körbe tekintett. Ettől bizony csak még idegesebb lett. Soha nem szeretett a középpontban lenni, attól mindig nagyon izgulni kezdett, és a helyzetek 99%-ában rákvörös lett.

- Abi?!

Gondolataiból Tom kétségbeesett hangja rángatta vissza a valóságba. Aztán amikor végre mélyen a gitáros szemeibe nézett, elmúlt minden gátlása.

Álmai lovagja a szó szoros értelmében ott hevert a lábai előtt. Tom volt az a srác, akire mindig is várt. Bár az elején teljes mértékben elutasította őt, meglepődötten tapasztalta a későbbiekben, hogy mennyire elhamarkodottan ítélkezett. Tom rettentően kedves, szerethető, jószívű, okos, tehetséges és nem utolsó sorban sármos fickó volt, és a legfontosabb, hogy mindennél jobban szerette őt, ezt számtalanszor bizonyította már. Nem volt idő a gondolkodásra, el kellett döntenie, mit akar. Feleségül megy a sráchoz, aki mondhatni tökéletes, és fejest ugrik a házas életbe egy olyan emberrel, akit nem is olyan rég ismert meg, vagy nem kockáztat, inkább vár, és ki tudja, így talán elszalasztja élete legnagyobb lehetőségét a boldogságra.

- Tom… én…

- Abi – suttogta Tom. – Én megértem, ha…

- Igen! – vágott a fiú szavába mosolyogva.

- Tényleg? – kérdezte döbbenten a fiú, majd kicsit megrázta a fejét, és folytatta: – Úgy értem, tényleg igen…?

- Igen, Tom Kaulitz, hozzád megyek! – húzta fel a fiút boldogan, és a nyakába ugrott.

Abban a pillanatban egy fényképezőgép kattanása hallatszott, amit néhány másodperccel később taps, és még több kattanás követett. Tom felhúzta szerelme ujjára a gyűrűt, majd boldogan mosolyogva egy gyors csókot váltottak, ám mikor egy nő hangos kiabálására lettek figyelmesek, ajkaik menten szétváltak.

- Uraim, oda nem mehetnek be!

A pincérnő esetlenül próbálta feltartóztatni a két férfit a kamerával és a mikrofonnal, de mind hiába.

- Tom, ki ez a lány? Mióta ismeritek egymást? Tom, mondana néhány szót?

A férfi szemtelenül Tom képébe vágta a mikrofonját, aki szemlátomást egyre idegesebb lett. Eddig mindig sikerült elkerülniük, az ilyen helyzeteket, és pont most történik mindez, mikor megkéri a szerelme kezét. Bosszantó.

Megszorította Abi kezét, és még inkább magához húzta.

- Igen, mondok! Marha gyorsan szedd ki a pofámból a mikrofonod, mert különben ledugom a torkodon!

- Tom – szorította meg Abi a kezét.

A riporter ekkor a lány felé nyújtotta a mikrofont.

- Hölgyem, mióta vannak együtt Tommal?

- Hogy nem sül le a képedről a bőr – fakadt ki Tom idegesen, majd kedveséhez fordult: - Ne válaszolj! Nem vagy köteles válaszolni!

- Mr. Kaulitz, már szóltam a biztonságiaknak – szegődött melléjük egy pincérnő lehajtott fejjel.

- Uraim, megkérjük Önöket, hogy azonnali hatállyal távozzanak!

Két biztonsági őr tűnt fel, akik végül kivezették a két idegen férfit.

- Őszintén sajnálom, Mr. Kaulitz, ilyen még soha nem fordult elő nálunk – szabadkozott az étterem tulajdonosa, mikor már épp a számlát rendezték. – Mivel kárpótolhatnánk Önt és a kedves menyasszonyát, Miss…?

- McGuire. Abigail McGuire – mosolygott a lány kedvesen, kezét nyújtva.

A férfi mosolyogva megfogta és egy csókot nyomott rá. – Mr. Wilson vagyok!

- Ne érjen a menyasszonyomhoz! – sziszegte Tom összeszorított fogakkal, vicsorogva.

- Tom, kérlek! – kezdte Abi.

- Elnézést Mr. Kaulitz – Mr. Wilson egy szempillantás alatt elengedte Abigail kézfejét, és hátra lépett egyet.

- Menjünk innen – szólt Tom csendesen, majd a kabátjáért nyúlt, amit az egyik pincér szorongatott.

- Engedjék meg, hogy a hátsó kijáraton át kísérjem ki Önöket, hogy ez a két férfi biztosan ne zavarja meg Önöket többször – szólt alázatosan az étterem tulajdonosa. – Ha hajlandó átadni a kocsija kulcsát, én magam akár le is parkolok a kijárat elé.

Tomnak hirtelen megrándult a keze, ezt Abi is érezte, hiszen szorosan mellette ált. A lány gyorsan megragadta hát nyugtatásképp.

- Köszönjük, Mr. Wilson, ezért rendkívül hálásak lennénk – mosolygott Abigail a férfire, majd Tomhoz fordult. – Kicsim, ide adnád a kulcsot?

Tom egy pillanatig csak farkasszemet nézett a tulajjal, de végül aztán egy szó nélkül elővette a kulcsot és átnyújtotta a férfinek, aki azonnal intézkedett is.

- Tom, nyugodj már le! Mi bajod?

- Ez! Ez az egész kóceráj – suttogott Tom idegesen gesztikulálva.

- Ne légy már ilyen – kapta fel a kabátját a lány, majd elindultak egy pincér után, aki a hátsó kijárat felé igazította őket.

- Ide sem jövünk többet – állapította meg Tom immár a kocsiban. – Nem elég, hogy tök lassan hoz…

- Biztos, hogy ezt akarjuk? – vágott Abigail a srác szavába merengve.

- Kicsim, rengeteg éttermet ismerek. Ennél sokkal elegánsabbakat és…

- Nem az étteremről beszélek – szólt csendesen a lány, mire Tom szinte ledermedt.

A keze a slusszkulcsra fagyott, és csak bámult ki a szélvédőn.

- Tom? – kérdezte halkan a lány. – Az eljegyzésre gondoltam…

- Tudom, hogy mire, nem vagyok hülye! – kiáltott a fiú dühösen.

- Tom…

- Ma folyton csak ezt hallom tőled. „Tom, nyugodj le!”; „Tom, kérlek, ne csináld!”; „Tom, ne légy már ilyen!”… Hát nem érted, hogy neked akartam jót?! És akkor most meg jössz ezzel a „Biztos, hogy ezt akarjuk”-kal…?!

- Sajnálom, én csak… összezavarodtam. Az a riporter… és az étterem vezetője, az a pasas… rámorogtál, csak mert megfogta a kezem…

- Helyesbítenék: megfogta és megcsókolta a kezed!

- Nem ez a lényeg! Csak kedves volt. Mostantól mindig ez lesz majd? Nem állhatok szóba senkivel, mert te majd lezúzod egy hentesbárddal?

- Nem is volt nálam hentesbárd.

- Tom!

- Jó, oké, oké, értem…

- Nem vagyok a tulajdonod!

- De szeretlek! És igen, a francba is, nem akarom, hogy bárki más hozzád érjen! – csapott a kormányra dühösen.

Abigail összerándult, a szemei pedig könnyektől csillogtak.

- Ne haragudj Tom, de… ez így nem fog menni – suttogta a lány és megforgatta a gyűrűsujján a csillogó gyűrűt.

Tom elképedve bámulta minden egyes mozdulatát.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy… – kezdte Tom, de befejezni már nem tudta, ugyanis a lány következő mozdulata elnémította. Abigail remegő kezekkel lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és a műszerfalra helyezte.

- Abigail…

- Ne haragudj, Tom…