3. rész – Álom, édes álom

- Szia! – mosolyogtam rá szégyenlősen.

- Szóval tényleg eljöttél.

- Miért, baj? – kérdeztem ijedten.

- Dehogy! Épp ellenkezőleg. Örülök neki. Iszol valamit?

- Hát igazából Tom adott valamit, de én nem iszom alkoholt, szóval…

Egy szó nélkül kivette a kezemből a poharat és letette a mellettünk lévő asztalra.

- Gyere, adok neked valamit – fogta meg a kezem és maga után húzott.

A lábaim úgy remegtek, mint a kocsonya, és már szinte fulladozva kaptam levegő után. Megőrjített a tudat, hogy hozzámért, hogy megfogta a kezem.

Beértünk a konyhába, ahol végre tompult a hangos zene is, és normális fény is volt, szóval láthattam őt teljes egészében. Csodásan festett, akárcsak délelőtt.

- Szóval, lássuk csak – elengedte a kezem és a hűtőhöz sétált, amit ki is nyitott. – Őszibarack jó lesz?

- Persze – feleltem szórakozottan, miközben tetőtől-talpig végigmértem őt.

- Van kedved beszélgetni? – kérdezte miközben fogott egy poharat és teletöltötte baracklével.

- Persze – vágtam rá, mire felnevetett és átnyújtotta a poharam. – Valami rosszat mond…?

- Nem, dehogy! Csak… mindenre azt feleled, hogy persze. Remélem azért, mert úgy is szeretnéd.

- Persze…. vagyis igen – javítottam ki magam, mikor észbe kaptam.

- Gyere, tudok egy jó helyet – ragadta meg újra a kezem, majd kivezetett a konyhából, és egyenesen felvitt az emeletre.

Benyitott egy szobába, majd behúzott magával. Elengedte a kezem, hogy becsukja utánunk az ajtót, én pedig megálltam a szoba közepén, mint egy darab fa.

- Te jó ég, ne gondolj semmi rosszra, oké? – fordult felém hirtelen, és kezeibe vette a kezeim. – Először, megkérdezem, hogy akarsz-e beszélgetni, aztán meg felhozlak a szobámba… egy idióta vagyok – vigyorodott el, én pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy a fenébe lehet valaki ennyire ellenállhatatlanul tökéletes. – Nem azért hoztalak fel a szobámba, hogy… érted…

Jelentőségteljesen nézett rám, mire gyorsan bólogatni kezdtem. Annyira édes, ahogy magyarázkodott. Pedig nekem meg sem fordult a fejemben ilyesmi, úgyhogy gyorsan biztosítottam is erről.

- Ne aggódj, nem gondoltam semmi olyanra – motyogtam szemlesütve.

Hirtelen ellépett mellőlem, és az ablakhoz sétált. Kinyitotta, kitárta, majd elkezdett kimászni.

- Mit csinálsz? – néztem rá ijedten, és akaratlanul is az ablakhoz siettem.

- Ne félj, tetszeni fog – nyújtotta a kezét, immár a tetőről.

Tétováztam.

- Ez a kedvenc helyem – tette hozzá mosolyogva.

- Nekem tériszonyom van.

- Bízz bennem! – a fejét kicsit oldalra hajtotta, és úgy nézett le rám szelíden.

Valahogy egy csapásra megnyugodtam. Felé nyújtottam a kezem, ő megfogta, majd óvatosan felsegített a tetőre, maga mellé. Nekem persze végig csukva volt a szemem a biztonság kedvéért. Mindenesetre eléggé biztonságban éreztem magam a karjaiban.

- Kinyithatod a szemed – suttogta a fülembe, mire szinte megremegtem a kezei közt.

Imádkoztam, hogy ne vegye észre, de szerintem képtelenség lett volna nem észrevenni.

Óvatosan kinyitottam a pilláim, mire gyönyörű kép tárult elém. A lemenő nap vörös lángokkal festette meg az ég alját, és Bill kedvenc helyéről lehetett látni a lehető legjobban ezt a csodálatos természeti képet.

- Ugye milyen csodálatos? – suttogott újra.

- Az – feleltem mosolyogva.

Egy darabig még csendben néztük, majd leültünk és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Néha viszont percekig csendben voltunk, de az sem zavarta egyikünket sem. Egyáltalán nem volt kínos. Inkább meghitt. Nem tudom mennyi ideig ülhettünk ott, de észre sem vettük, hogy a nap már teljesen lement, és már szinte besötétedett.

- Te énekelsz, ugye? – érdeklődtem kíváncsian. – Láttalak meg hallottalak ma az udvaron.

- Igen – válaszolta egykedvűen. Látszott rajta, hogy valamiért nem akar beszélni róla. – Na és te? Neked van valami hobbyd?

- Hát, szeretek olvasni, zenét hallgatni, és imádom a filmeket.

- És milyen zenét hallgatsz?

- Főként rockot – vigyorodtam el.

- Mint például?

- AC/DC, Metallica, Marilyn Manson…

- Nanee! Ugye most csak viccelsz – nevetett fel.

- Nem. Ez halálosan komoly – nevettem én is. – Nem néznéd ki belőlem, mi?

- Őszintén? Nem. Főleg Marilyn Manson-t nem. Alig ismerek olyan embert, aki bírja. Magamon kívül.

- Pedig nekem még a kutyámat úgy hívják. Manson.

- De jó! Nekem is van egy kutyám. Scottynak hívják. Te is imádod az állatokat?

- Igen, nagyon! Van egy macskám is. Tigris.

- Az enyém Kazimír.

- Hát ez tök jó. Rengeteg közös van bennünk – mosolyogtam rá.

- Igen.

- Egyébként Tom a rokonod? – érdeklődtem kíváncsian, mire felnevetett.

- Igen, úgy is mondhatjuk. Az ikertestvérem.

- Ugye csak viccelsz? – kérdeztem szájtátva.

- Nem.

- Teljesen más, mint te, ugye? Mármint belsőleg.

- Igen. Tűz és víz vagyunk, de baromira szeretjük egymást. És bármire képesek vagyunk egymásért – sóhajtott fel.

- Ez szép. Én világ életemben egyke voltam. Szerettem volna kistestvért, de a szüleim sajnos nem. Te jó ég, de besötétedett. Mennyi lehet az idő? – néztem körül.

- Negyed 11 van.

- Az szép! Jól elbeszélgettük az időt. Nem kéne visszamenned a vendégekhez? Nem fognak keresni. Elvégre ez a… Várjunk csak? Ha Tomnak ma van a szülinapja, és Tom és te ikrek vagytok, akkor… Boldog szülinapot! – kiáltottam izgatottan, és átöleltem. Aztán hirtelen el is húzódtam. Talán mégsem kellett volna így letámadnom. – Bocsánat!

- Ne kérj folyton bocsánatot! Egyébként köszönöm – mosolygott a szemeimbe kedvesen.

- Mennyi csillag! – néztem fel az égre.

- Ugye? Gyönyörűek. Nézd, ott a sarkcsillag. Látod?

- Hol? – kérdeztem izgatottan, és szemeimmel keresni kezdtem, de úgy látszik rossz helyen, mivel mögém ült, átkarolt, megfogta a kezem, és megmutatta.

- Ott. Most már látod? – suttogott a fülembe, mire finoman bólogatva oldalra fordítottam a fejem, és szinte a szájába suttogtam:

- Igen.

- Már épp majdnem megcsókolt, én pedig még a szemeim is lehunytam, mikor hirtelen felpattant mellőlem.

- Thea, az lesz a legjobb, ha most hazamész. Rendben?

- De hát… miért? Én… én ezt nem értem – álltam fel én is hebegve.

- Sajnálom. Csak – arcát egy pillanatra kezeibe temette, majd folytatta: – most menj haza, oké? Sajnálom…

Megfogta a kezem és az ablak felé terelt. Végül besegített a szobába, és kinyitotta előttem az ajtót.

- Nem a te hibád. Ne haragudj, jó? Majd… majd beszélünk. Szia!

Ezek voltak az utolsó szavai. Nem értettem, mi ez az egész, csak azt tudtam, hogy ha még ott kell lennem egy percig is, menten elsírom magam. Így aztán üveges tekintettel, amilyen gyorsan csak tudtam, egy szó nélkül távoztam. Még le sem értem az emeletről, de már eleredtek a könnyeim. Mire kiértem a házból, már javában zokogtam. Vajon miért tette ezt velem? Valamit rosszul csináltam? Vagy…? Barátnője van? Hogy lehettem ilyen ostoba és naiv, hát persze. Biztosan barátnője van. Egyre csak ez járt a fejemben.

Mire hazaértem, legalább sikerült egy kicsit lenyugodnom. Még csak le sem fürödtem, úgy ahogy voltam, bedőltem az ágyba, és pár perc után már mély álomba is merültem.

Reggel korán keltem, tőlem nem megszokott módon. Lezuhanyoztam, majd lementem a szokásos kávémért. Próbáltam nem gondolni az előző esti eseményekre, több-kevesebb sikerrel.

- Jó reggelt! Te már ilyenkor fent vagy? – lépett be apu a konyhába.

- Aha. Nem nagyon bírtam aludni.

- Na és milyen volt a buli? – érdeklődött kedvesen. – Anyád említette – jegyezte meg mosolyogva, mikor észrevette értetlen arckifejezésemet.

- Hát… elment.

Próbáltam nemtörődöm hangnemet alkalmazni, mintha nem is érdekelt volna annyira az a buli, de nem igazán jött össze.

- Ez nem volt túlzottan lelkes – kommentálta, majd belekortyolt a gőzölgő kávéjába, amit néhány másodperccel azelőtt töltött ki magának.

- Olyan volt, mint egy átlagos buli.

- Szóval mindenütt részeg tinilányok és betépett srácok fetrengtek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, kissé szarkasztikusan.

- Aha, a szokásos – feleltem én is ugyanolyan nyugodtan, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.

- Na, mi ez a reggeli túlzott jókedv? – lépett be egyszer csak anyu. – Halljam, mi a nevetés tárgya?

- Megkérdeztem Theát, milyen volt a tegnapi buli – felelte apu vigyorogva.

- Na és milyen volt? – nézett rám anyu.

- A szokásos. Mindenütt részeg tinilányok és betépett srácok fetrengtek – sóhajtottam, majd elmosolyodtam.

Viccesen hangzott, bár volt benne némi igazság.

- Oh, akkor valóban egy átlagos buli volt – nevetett anyu is, majd ő is töltött magának a kávéból. – Mikor jöttél haza? Csak úgy kíváncsiságból kérdezem, nem számonkérés – hárított még mielőtt megszólalhattam volna.

- Korán. Már fél 11-kor otthon voltam.

- Történt valami? – érdeklődött kicsit komolyabban.

Egy pillanatig azt hittem, újra elsírom magam, de végül sikerült fékezni az érzelmeim. Fél perc néma csend után, kicsit remegő hangon válaszoltam:

- Semmi. Fent leszek a szobámban.

Amint kimondtam, sarkon fordultam és már siettem is az emeletre. Felérve a szobámba az ágyamra dőltem, és újra heves zokogásban törtem ki. Azt kívántam, bárcsak el se mentem volna arra a nyamvadt bulira.