Főoldal Für Immer Jetzt Barátság & Szerelem Cruel Intention Novelláim TH-Musik+X kiállítás Vendégkönyv

2011. augusztus 17., szerda

2. rész – Kiengesztelésképp

Nem is találok rá szavakat, mennyire boldog és felszabadult voltam, mikor elhagytam a tantermünk ajtaját az utolsó óránk után. Már el is terveztem magamban, mit fogok csinálni délután. Olyannyira belemerültem a délutánom édes megtervezésébe, hogy észre sem vettem, hogy éppenséggel majdnem felborítok valakit. Már csak a lökést érzékeltem, és azt, hogy a könyveim – amik a kezemben voltak –, hatalmas robajjal a földre zuhannak.
Remek. Ez az Thea, megint nagyot alkottál. Most megint a fél iskola rajtad fog röhögni.
Még jó, hogy az egyensúlyomat sikerült megtartanom, és nem kerültem a padlóra úgy, mint a könyveim.

Amint ezt így sikerült magamban lejátszanom, valami mégis kizökkentett. Hirtelen már nem is zavart annyira, hogy majdnem elestem, hogy a könyveim a padlón hevernek, hogy esetleg mindenki rajtam röhög. Mindez nem számított, mert akkor meghallottam. A végzetem. Az Én végzetem.

- Bocsánat!

Gyönyörű hangja volt. Pont, mint reggel. Teljesen leblokkoltam. Nem akartam ránézni, de egyszerűen nem bírtam ki.

- Sajnálom – néztem fel rá bűnbánóan.

Valóban Ő állt előttem. Mr. Tökéletes, avagy Bill Kaulitz, teljes életnagyságban. A hangjánál már csak a szemei voltak gyönyörűbbek. Csillogó csokoládébarna őzikeszemek, gondosan kihúzva feketével. Egy pillantásával megigézett.

Még bőven a hatása alatt voltam, de Ő már hajolt is le, hogy összeszedje a könyveket a földről. Finoman megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam és remegő kezeimmel én is a könyveimért nyúltam.

- Hagyd csak, majd én – szólalt meg ismét.

- Köszönöm – mosolyogtam rá kábultan, majd mindketten egyszerre felálltunk.

- Miért cipeled magaddal ezt a rengeteg könyvet? Nem nehéz?

Láttam, hogy a szája mozog, de nagyon nehezemre esett, hogy felfogjam, hogy mit is mond. Egyszerűen sokkos állapotba kerültem.

- Tessék? – kérdeztem vissza lassan és vontatottan, mire furcsán kezdett méregetni, végül elvigyorodott. – Ja, de – vágtam rá zavarodottan, majd újra megráztam a fejem, hátha összeszedhetem végre a gondolataim. – Illetve nem annyira. Csak ide viszem őket, a szekrényemig – mutattam a hátam mögé a szekrényekre.

- Értem. Segítek – mosolygott a szemeimbe, majd elindult a szekrények felé. – Melyik a tiéd?

- A 259-es – kaptam észbe, majd utána siettem, és kinyitottam a szekrényt.

Ő betette a könyveim, majd egy féloldalas mosollyal ajkain a szomszéd szekrénynek dőlve végignézte amint a lakattal vesződtem. Nem értettem, miért is nem ment tovább, hisz még soha nem beszéltünk, egyáltalán nem is ismertük egymást. Ő pedig nem szokott csak úgy leállni, beszélgetni az ilyenekkel, mint én. Mikor végre sikerült bezárnom azt az ostoba lakatot, kíváncsian néztem rá.

- Valami baj van? – kérdeztem rá végül értetlenül, mikor meguntam, hogy tekintetével minden mozdulatomat végigköveti.

- Dehogy. Csak néztelek. Te is néztél ma engem – kezeit zsebre tette, majd vigyorogva vállat vont.

A francba. Ez oltári ciki. Tehát ezért nézett ő is engem reggel. Én meg már kezdtem reménykedni, hogy tetszem neki. Biztos azt várta, mikor hagyom már békén. Te jó ég, most biztos azt hiszi, hogy én ilyen kis könnyűvérű nyomulós csaj vagyok.

- Sajnálom, én csak…

- Miért szabadkozol? Te is néztél, én is néztelek. Kvittek vagyunk – vigyorgott rám szemtelenül, mire nekem összeszorult még a gyomrom is.

- Bocsánat.

- Ez most komoly? – nevetett fel hirtelen, én pedig összerezzentem az ijedségtől. – Te mindenért bocsánatot kérsz?

- Általában – feleltem halkan, majd megvontam a vállam és bátortalanul elmosolyodtam.

- Szörnyű vagy! Na, de lássuk csak, mivel is engesztelhetnél ki – látványosan úgy tett, mintha erősen gondolkodna. – Elvégre én cipeltem a könyveidet is – tette hozzá rosszallóan. – Úgyhogy… áh, azt hiszem meg is van. Lesz ma egy kis összejövetel nálunk. Amolyan házi-buli féleség. Gyere el!

- Hogy én?! Menjek el…? De hát még a nevemet sem tudod – hebegtem izgatottan.

- Ebben tévedsz – vigyorgott rám még jobban, mint eddig.
Fogkrémreklámba illő hófehér fogsora csak úgy csillogott.

Na jó, álljunk csak meg egy pillanatra. Tessék? Bill Kaulitz, a suli legnépszerűbb pasija tudja a nevem? Kész, vége, ma még szívrohamot kapok.

- Szóval, kedves Thea! Van nálad toll?

Tudja a nevem. Tényleg. És tollat kér.

- Igen, persze – gyorsan kikerestem egy tollat a tolltartómból, közben pedig azon imádkoztam, hogy írjon is. Amint kivette a kezemből, gyengéden megfogta a csuklóm és magához húzta.

- Felírom a címünket, oké? Anyuékat sikerült elüldözni otthonról, nagyon jó buli lesz – bizonygatta izgatottan, majd újra felnézett a szemeimbe, felvonta a szemöldökét, és figyelmeztetően felemelte még a mutatóujját is. – És ne felejtsd el, ki kell engesztelned, szóval mindenképp gyere el!

Hevesen bólogatni kezdtem, majd lepillantottam az édes kis dőlt betűkkel írott címre a kezemen. Azt hittem, menten elájulok. Egy utcával arrébb laktak tőlünk.

- Na, nekem most mennem kell, de ma este 6-ra legyél nálunk, rendben?

- Rendben.

- Oké. Akkor este találkozunk. Szia!

Már épp elindult, mikor utána szóltam. Egy pillanatig rettegtem, hogy nem fog visszafordulni, mert nyilvánosan nem akar velem beszélgetni. De aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, hisz akkor eddig sem beszélgetett volna velem, és nem mellesleg nem hívott volna meg a bulijukra.

- Igen? – fordult vissza kíváncsian.

- Hozzak valamit?

- A bulira? Igen, magadat – mosolygott még újra rám, majd intett egyet és most már tényleg elment.

Mosolyogva – sőt, mit mosolyogva –, vigyorogva és dalolászva menten haza, szinte repültem a boldogságtól. Nem bírtam Őt kiverni a fejemből, folyton a mondatai visszhangzottak a fejemben.

- Megjöttem! – kiabáltam el magam, mikor megérkeztem.

- Szia kicsim, a konyhában vagyok! – kiabált vissza anyu, mire elindultam a konyha felé.

- Szia anyu – nyomtam egy puszit az arcára vidáman.

- Szia Thea! Na, mi van? Jó napod volt ma?

- El sem tudod képzelni, mennyire! – ültem fel a konyhapultra, mire anyu azonnal szigorúan tekintett rám:

- Thea, tudod, hogy nem szeretem, ha oda ülsz.

- Oké, bocsi – feleltem nyugodtan, majd leszálltam, és átültem az egyik bárszékre. Anyu furcsán méregetni kezdett. Máskor fél órát veszekednie kell velem, ha azt akarja, hogy lemásszak.

- Meséld csak el, mi történt ma veled az iskolában!

- Megismerkedtem egy fiúval – hadartam el egy szuszra, és az arcomat szégyenlősen a kezeimbe temettem.

- Nocsak, nocsak! Egy fiúval? – kérdezte vidáman. – Elő a részletekkel!

- A neve Bill Kaulitz, itt lakik nem messze tőlünk. Jobban mondva a szomszéd utcában.

- Hm. Nem ismerős. Na és, hogy néz ki?

- Hát… fekete rövid haja van. Menő göncökben jár és festi magát.

- Thea!

- Tudom anyu, de jófej. Tényleg! Nem olyan, mint a többi. Nincs óriás motorbiciklije és nem is tör be a haverjaival a sarki boltba. Viszont énekel, és meghívott egy buliba ma estére. Azt hiszem, elmegyek, nem baj?

- Hát végülis, nem sokára 18 leszel, és péntek este van. Ha megígéred, hogy vigyázol magadra, és nem csinálsz semmi butaságot, akkor elmehetsz.

- Megígérem. Köszi anyu, istennő vagy – vigyorogtam, és leugrottam a székről.

- Bárcsak mások is észrevennék! – sóhajtott fel mosolyogva.
Tudtam, hogy apára gondol. Egyre kevesebbet vannak együtt a munkája miatt.

- Ha én észrevettem, akkor előbb-utóbb mások is észre fogják.

- Legyen igazad!

- Na jó, én most megyek készülődni. 6-ra kell mennem.

- Oké, menj csak. Várj! Hányra jön érted a lovagod?

- Sehányra. Én megyek. 6-ra.

- Milyen lovag ez? Még csak el sem jön érted?!

- Ő nem lovag. Ő csak egy… ismerős. Aki meghívott a bulijába. Anya, ez már különben sem úgy megy, mint a te idődben. Nekünk is meg kell dolgozni a sikerért. Egyébként meg itt laknak nem messze.

- Jól látom, hogy te többet szeretnél?

- Fogalmam sincs – feleltem őszintén. – Először is, szeretném megismerni. Ami nem fog menni, hacsaknem mehetek végre készülődni – magyaráztam összeszűkült szemekkel.

- Jól van, menj csak! De kérlek légy nagyon óvatos, oké?

- Okééé – feleltem elnyújtottan, majd feltrappoltam a szobámba.

Ennyit még soha életemben nem készülődtem. 1 órát bíbelődtem csak a hajammal, a maradék háromnegyed pedig a ruhám kiválasztásával telt el. Épphogy kész lettem 5 óra 50 percre. Felkaptam a kis dzsekim, majd elindultam. Szerencsére hamar odataláltam, hisz tényleg csak egy utcával arrébb laktak Billék. Mire odaértem a buli már javában folyt.

Becsengettem, mire kábé egy perc múlva megjelent egy fiú az ajtóban. Felismertem a szökőkút mellől a suliból. Hosszú, barna haja volt és zöld szeme.

- Helló! Ismerlek esetleg? – nézett rám értetlenül, mire észbe kaptam.

- Szia, Thea Hoffman vagyok. Bill hívott meg, azt hiszem…

Egy csapásra megváltozott az arckifejezése, amit furcsálltam is. Bill ennyit mesélt volna rólam?

- Áh, szia! Gyere be nyugodtan – tárta ki az ajtót előttem, majd eltűnt.

Értetlenül néztem utána, de aztán végül tettem egy lépést befelé és becsuktam magam mögött az ajtót. A ház minden szegletéből meglepettnek tűnő fejek bámultak rám. Igazából senki sem értette, mit keresek én ott. Még én sem.

Épp fordultam meg, hogy gyorsan lelépjek, mielőtt még észrevenne Bill, mikor hirtelen valaki megragadta a kezem. Hátrapillantottam és komolyan lemertem volna fogadni, hogy Bill áll mögöttem, azonban sem a ruhája, sem pedig a haja nem vallott rá. Az arca viszont teljesen, mint Billé. Csak szemfesték nélkül.

- Helló, Tom vagyok! – villantott rám egy félholdas vigyort, mire előbukkantak hófehér fogai. Mintha csak Billt láttam volna. Tom mégis más volt. Egyszerre hasonlított Billre, és mégis különböztek. Érdekes érzés. Gondolataimból kérdése zökkentett ki.
- Te pedig Thea, ha nem tévedek, ugye?

Mi a fene történt itt? Most hirtelen mindenki tudja a nevem?

- Igen.

- Ugye nem akartál lelépni? – vigyorgott rám.

- Nem, dehogy – vágtam rá gyorsan védekezően.

- Na azért! Na, gyere, körbevezetlek.

- Köszi.

Megfogta a kezem, és csak húzott maga után. Mindenki szinte egyszerre fordult sugdolózva a mellette állóhoz. Remek. Én vagyok a hét szenzációja.

- Ez itt a nappali. Tessék! – elvett az egyik asztalról egy műanyagpoharat, és a kezembe nyomta.

- Én nem iszom alkoholt – nyújtottam felé a poharat szelíden.

- Jó poén! – röhögött fel hangosan, de mikor észrevette, hogy én még mindig ugyanúgy, mozdulatlanul nézek rá, hozzátette: - Nem viccelsz. Oké, akkor ideje elkezdened! – gyengéden megpaskolta a vállamat, mikor hirtelen valaki felordított:

- Huhúúú! Kurva jó a buli!

Egy srác volt az, aki a nappali közepén, egy asztal tetején táncolt.

- Hogy az a jó… – kezdett bele Tom, majd a mellettünk álló sráchoz szólt: - Hé, te! Szedd már le a haverodat anyám méregdrága antik dohányzóasztaláról!

- Az nem a haverom. Nem is ismerem – vonta meg a vállát hanyagul a fiú.

Tom egy nagyot sóhajtott, majd idegesen folytatta:

- Leszarom! Ez az én házam, szóval az én problémám. Ha viszont nem akarod, hogy a te problémád is legyen, akkor rohadt gyorsan szedd le onnan!

- Oké, nyugi! Már megyek – hátrált a srác ijedten, majd eltűnt.

- Muszáj hatni rájuk – vigyorgott rám Tom, mire mosolyogva bólogatni kezdtem.

- Tom! – hallottam meg egyszer csak a hátunk mögül a hangot, amire egész este vártam.

- Bill! – fordult meg Tom velem együtt, és szembe találtuk magunkat Mr. Tökéletessel.

- Innentől átveszem – vigyorodott el Bill, mire Tom irányt váltott, és már ment is. – Szia! – mosolygott rám kedvesen, én pedig levegőt is elfelejtettem venni.

3 megjegyzés:

  1. Itt abba hagyni kínzás! Aww, ez nagyon nagyon jóóó! Azt hiszem lesz még meglepi a bulin, már alig várom! :D

    VálaszTörlés
  2. szia! hát itt abbahgyni tényleg nem szép dolog! nagyonjó lett é s nagyon várom már a folytatást! jah és meglepi nálam nézz be...puszim <3

    VálaszTörlés
  3. nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra :D jó sztorinak igérkezik :D nagyon bejön :)) hamar folytatást :D

    VálaszTörlés