1. rész – Mr. Tökéletes

Szeptember elsejét írtunk, a nap mégis olyan melegen sütött, mintha csak a nyár közepén jártunk volna. Nem hiába győzködtem anyut aznap reggel, hogy nekem semmi kedvem iskolába menni. Szívesebben játszottam volna az udvarunkon Mansonnal, a kutyámmal, vagy Tigrissel, a cicámmal, amennyiben szándékozott volna előbújni. (Bár kötve hiszem, amilyen lusta.)

De anyu végül ellentmondást nem tűrő hangon kitessékelt a buszmegállóba, mondván, hogy a tanárok milyen rossz néven vennék, ha már az első napon hiányoznék. Mintha valamelyik is tudná, hogy ki vagyok…

Belépve az iskola kapuján már éreztem is az izgatottságnak, a félelemnek és az undornak azt az együttes érzését, amelyet általában az ott tartózkodásom ideje alatt érezni szoktam. Gyűlöltem iskolába járni. Folyton egyedül éreztem magam, nem volt egy barátom sem. Jó, persze voltak haverjaim, akikkel váltottam néhány szót a szünetekben vagy az órák alatt, de egy sem volt köztük igazi barát, akivel megoszthattam volna bármit is.

Amolyan átlagos lány voltam, szürke kisegér jelmezben, barátok nélkül. Ez már eleve három olyan tény, ami teljes mértékben kizárja a népszerűségem. Márpedig ha a gimiben – ami inkább hasonlít egy afrikai szavannára –, nem vagy népszerű, könnyen előfordulhat, hogy az erősebb ragadozók – értsd: „menők” vagy „népszerűek” – egyszerűen darabokra tépnek és elevenen felfalnak. És ez ellen nem tehetsz semmit. A természet törvénye.

Szóval, ahogy beértem, szemeimmel rögtön a zsúfolt iskolaudvart kezdtem pásztázni ismerősök után kutatva. Mikor észrevettem Rebeccát, Biankát és Ericet egy fa tövében, menten elindultam feléjük.

- Sziasztok – köszöntem barátságosan és leültem közéjük.

- Hello – köszöntek vissza unottan, majd tovább beszélgettek.

Fülemet hirtelen egy kellemes hang csapta meg. Tekintetem rögtön a szökőkút felé kaptam. 4 fiú ült ott, körülbelül velem egyidősek lehettek. Egy hosszú, barna hajú; egy rövid, szőke hajú, szemüveges; egy hosszú fekete afro-fonatos hajú és végül egy rövid extravagáns, fekete hajú. Mindannyian jól öltözöttek voltak, és ami a lényeg: a legnépszerűbbek az egész suliban.

A rövid fekete hajú srác énekelt. Gyönyörű, tiszta hangja volt és szinte hibátlan angol kiejtése. Nem bírtam róla levenni a szemem. Mikor befejezte az éneklést, a másik fekete hajúhoz fordult. Nem hallottam miről beszélgettek, de mindannyian letörtnek tűntek. Eltűnődve figyeltem őket.

* * *

- Na, mit szóltok? Tegnap éjjel írtam.

- Nekem tetszik – szólalt meg elsőként a szőke.

- Szerintem is jó – kontrázott a hosszú barna hajú is, Georg.

Az előbb még dalolászó fiú jelentőségteljesen a mellette ülő afro-fonatos srácra pillantott.

- Tom?

- Bill, már reggel mondtam, hogy jó – sóhajtott puffogva az említett.

- Reggel sem figyeltél rám, és most sem – dünnyögte Bill, majd idegesen a pulcsija zsebébe gyűrte a papírdarabot, amelyre a dalszöveget firkantotta.

- Jaj, most mit hisztizel ezen, Bill? Tökre ki vagyok akadva, hogy anyu csak így elzavart minket suliba. Elvégre ma van a 18. szülinapunk – Tom mérgesen karba tette a kezeit, majd vágott egy fintort. Bill csak lemondóan csóválta a fejét. – Most mi van? Mondd, hogy téged nem érdekel!

- Képzeld nem. Túltettem magam rajta. A banda viszont annál inkább érdekel! És örülnék, ha ezzel te is így lennél!

- Ó igen? Hogy lehetsz ilyen naiv, Bill? 10 éves korunk óta játszunk, többnyire vagy a mi garázsunkban, vagy Georgékéban. Az tudod mennyi idő? 8 év! 8 kibaszott év a semmiért! Ha ennyi ideig nem fedeztek fel minket, akkor most sem fognak! Ébresztő, Bill! Ebben az egészben már csak te hiszel!

Tom hirtelen kirohanását Bill tátott szájjal és kikerekedett üveges tekintettel hallgatta. Egy pillanatra szinte megállt számára az idő. Nem! Az nem lehet! Amiket Tom mond, az nem úgy van. Nem csak ő hisz ebben, hanem a banda, és végképp nem reménytelenül és hasztalanul.

- Szóval naiv vagyok – szólt cinikusan Bill. Hirtelen felállt és a többiek felé fordult. – Tudjátok mit nem értek? Mi a jó büdös francért nem szóltatok, hogy ti nem akarjátok ezt az egészet? Hm?

- Bill, nem erről van szó!

- De igen, Tom! Pont erről van szó! Szóval nem hisztek bennünk… Én halálra gürizem magam, hogy végre alkossunk valami maradandót, ti meg szartok az egészre! Hát, köszi szépen.

- Bill! – állt fel Tom is.

- Most inkább megyek, mielőtt még valami olyat mondanék vagy csinálnék, amit később megbánok – azzal el is sietett onnan.

* * *

Figyeltem őket. Egy ideig csak beszélgettek, majd a fekete, rövid hajú srác idegesen felállt – és olyan hangosan, hogy még én is tisztán hallottam – ordítani kezdett:

- Tudjátok mit nem értek? Mi a jó büdös francért nem szóltatok, hogy ti nem akarjátok ezt az egészet? Hm?

Ezután a két fekete hajú még váltott néhány szót, majd az „énekesmadár” (akit én egyébként már elneveztem magamban „Mr. Tökéletes” – nek) elsietett.

Eláruljam miért lett Mr. Tökéletes? Először is azért, mert tényleg az volt. Legalábbis látszatra biztos. Nem ismertem Őt, így nem tudtam milyen ember, de azt tudtam, hogy minél előbb meg kell Őt ismernem. Ez amolyan belső kényszernek bizonyult. Ja, és másodszor pedig azért, mert nem tudtam a nevét.

Sóvárogva néztem, ahogy Mr. Tökéletes felém lépked. A pulzusom a duplájára nőtt, azt hittem menten elájulok. Az arcát nem láttam rendesen, mert egyre csak a földet fixírozta, aztán egyszer csak irányt váltott. Jobbra kanyarodott és megállt nem messze tőlem, egy fánál. A fa törzsének dőlt, majd zsebéből elővette a cigisdobozát és rágyújtott. Jó mélyeket szívott a cigarettájából, fejét pedig lehunyt szemekkel ugyancsak a fa törzsének döntötte, úgy fújta ki a füstöt. Ahogy egyre csak bámultam őt, hirtelen mintha megérezte volna, egyenesen rám nézett. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig – nekem hosszú perceknek tűnt –, de egyszerűen csak néztük egymást. Aztán a sors közbeszólt. Helyesbítek. Frau Fitzer szólt közbe:

- Herr Kaulitz! Azonnal dobja el azt a cigarettát! Az iskola területén tilos a dohányzás!

Mr. Tökéletes azonnal az iskola bejárata felé kapta a fejét, Frau Fitzer pedig fenyegetően és igencsak lenézően bámult vissza rá. Még egy utolsót beleszívott, majd végül eldobta és eltaposta a csikket. Ellökte magát a fától, még utoljára rám nézett, majd elindult be a suliba.

- Thea! Hahó, Thea itt vagy?

Olyannyira lekötött Mr. Tökéletes látványa (akiről időközben megtudtam, hogy a vezetékneve Kaulitz), hogy azt sem vettem észre, hogy Bianka már legalább fél perce engem szólongatott.

- Bocs, tessék? Mit mondtál?

- Órára kéne menni.

- Igen, persze, menjünk.

- Mi a fene ütött beléd?

- Semmi. Tényleg – tettem hozzá végül, hátha sikerül meggyőznöm. Nem sikerült.

- Na persze! – forgatta a szemeit. – Ti meg cuppanjatok már le egymásról, oké? – nézett Beccára és Ericre, akik egymást szorongatva csókolóztak a fűben fekve.

- Eric, tényleg mennünk kéne. Nem akarunk elkésni Frau Fitzer órájáról, nem igaz? – kérdeztem vigyorogva. – Különben is, most elég ideges. Az előbb látott valakit cigizni itt az udvaron.

- Tuti az egyik Kaulitz volt – szólalt meg unottan Becca miután lecuppant Ericről.

- Igen – vágtam rá mohón. – Te ismered?

- Az egyiket. Osztálytársam.

- Ezt meg hogy érted? Mi az, hogy az egyiket?

- Ketten vannak – csatlakozott a beszélgetéshez Bianka is. – A másik meg az én osztálytársam. Valami szépfiú, hülye macsódumával. Tomnak hívják.

- A másik pedig Bill – folytatta Becca. – Ő aztán valódi különc! Festi magát meg minden. Állítólag rohadt nagy bunkók és egoisták. Meg azt hiszik magukról, hogy rocksztárok. Komolyan mondom, tuti nem százasok. Szánalmasak!

Megszeppenve hallgattam a Róla szóló pletykákat. Tényleg ilyenek lennének? Bill, az én Mr. Tökéletesem, egy egoista bunkó, aki rocksztárnak képzeli magát?! Nem hinném…

- Na jó, most már tényleg menjünk – állt fel Eric a fűből. – Frau Fitzer tényleg ideges lesz. Gyere Thea! – intett, majd elindult. – Szia kicsim, óra után találkozunk! – kiabált még vissza Beccának, majd végre besiettünk a suliba. Épp akkor csengettek be, mikor beestünk a tantermünk ajtaján. Fitzer még nem volt benn, pedig róla köztudott, hogy már csengetés előtt egy perccel benn van a teremben és óramű pontossággal, mikor becsengetnek, megkezdi az órát. Ha te viszont még nem vagy benn, akkor megszívtad, mivel ahelyett, hogy beírna későnek, inkább beír hiányzónak, és máris van egy igazolatlanod. Szóval, mi megúsztuk.

Dögunalmas volt az óra. A történelmet amúgy is meglehetősen utáltam mindig is, de Frau Fitzer valahogy még unalmasabbá tette. Fogalmam sincs hogyan, ne kérdezzétek. Ez olyan megmagyarázhatatlan dolog.

* * *

- Na jó, elegem van magából, Kaulitz! Az óra további részét kénytelen lesz a folyosón tölteni!

- Örömmel – sóhajtott egy nagyot Bill vigyorogva, majd összeszedte a cuccait és kiment a folyosóra.

- Nahát, öcskös, csak nem rosszalkodtál? – köszöntötte őt Tom.

- Én ugyan nem! Csak zenét hallgattam. Meg kiálltam a jogaimért.

- Vagy úgy.

- Na és te?

- Hosszú. Volt egy kis nézeteltérésünk Fräulein Halterrel.

- Nane! Ugye nem molesztáltad már megint? – vigyorodott el Bill kajánul.

- Csak amennyire kell – nevetett Tom.

- Egyszer még feljelent szexuális zaklatásért. Figyeld meg! – kacagott a fiatalabb jókedvűen.

- Ahhoz túl jó pasi vagyok. Neki is bejön a téma. Csak nem mer kockáztatni. Na mindegy. Beszélni akartam veled.

- Én is veled – bólintott Bill. – Sajnálom, amiket mondtam, meg ahogy viselkedtem.

- Öcsi, én sajnálom! Igazad volt. Te annyi mindenre képes vagy a bandáért, mi meg… Szóval, támadt egy ötletem. Van itt a suliban egy csaj. Állítólag évfolyamtársunk, és az apja producer.

- Na és?

- Bill, hallottad mit mondtam? A csaj apja producer. Tudod, igazi producer!

- Tom, elsőre is hallottam, mit mondasz, csak azt nem értem, mire akarsz kilyukadni.

- Na látod, ilyenkor nem értem, hogy lehet közünk egymáshoz – sóhajtott fel drámaian az idősebbik iker.

- Nagyon szellemes vagy!

- Akkor elmondom a tervet…

- Várj, várj, miféle tervet? – vágott közbe Bill idegesen.

- Hát az enyémet! Tehát, megismerkedsz a csajjal, beveted bájaid, meghódítod, ő bemutat az apjának, te bemutatsz minket, az apja elájul a hatalmas tehetségünktől és már készítjük is a demót. Egyenes út a sikerhez.

- Te most ugye csak viccelsz?!

- A legkevésbé sem. Már miért viccelnék? Fantasztikus terv.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! Nem fogok kikezdeni senkivel csak azért, hogy sikeresek lehessünk.

- Mi bajod van? Nincs ebben semmi gáz. Ki tudja, lehet, hogy még illetek is egymáshoz.

- Te komolyan nem vagy normális – Bill idegesen sarkon fordult, majd elindult a folyosón.

- Most meg hová mész? – indult utána bátyja.

- Minél messzebb tőled és a hülyeségeidtől.

- Ne csináld már Bill! Te mondtad, hogy mindent megtennél, azért, hogy befussunk – tette öccse vállára a kezét.

- Igen, minden tőlünk telhetőt. De nem fogok senkit kihasználni a sikerért – felelte Bill és lelökte bátyja kezét a válláról.

- Gondolj bele Bill! Csak megismerkedtek. Ő pedig segít rajtunk. Mi is megérdemlünk egy esélyt. Bill elgondolkodva bámult testvérére. – Nem ártunk vele senkinek. Egyszerűen csak teszünk valamit a sikerért.

- És miért pont én? Miért nem mondjuk te veted be a „bájaid”, hogy téged idézzelek – gúnyolódott a fekete.

- Utánanéztem a csajnak. Nem igazán az én esetem.

- Tom!

- Csak vicceltem, na! De most komolyan. Ő nem apuci elkényeztetett kislánya. Okos, és elég visszafogott. Tipikusan pont a magadfajtákra bukik. Romantikus művészlélek, aki jófiúnak tűnik, de valójában mocskosul rossz.

Erre mindketten felnevettek.

- Na? Benne vagy?

Bill komolyan elgondolkodott.

- Tudod, mindent a bandáért. Ne akard, hogy folyton idézzelek, öcskös. Szóval?

- Oké. Legyen – bólintott Bill, egy nagyot sóhajtva.

- Ez az én drága öcsikém! Vigyázz hírnév, jövünk!