Főoldal Für Immer Jetzt Barátság & Szerelem Cruel Intention Novelláim TH-Musik+X kiállítás Vendégkönyv

2011. június 14., kedd

Part 1. – Stay with me tonight

- Szia… át tudnál jönni?

Ő volt az. A hangja remegett, szinte magam előtt láttam síró arcát.

Ha tudná, hogy ez nekem mennyire fáj! Vajon akkor is hozzám fordulna?

- Persze. Azonnal indulok – kinyomtam a telefont, felkaptam a kardigánom és a táskám, majd szinte futva indultam útnak egyenesen a szomszédba. Kopogás és csengetés nélkül nyitottam be, a nappaliban pedig már várt is az édesanyja.

- Fent vár a szobájában – mosolygott rám szomorúan.

Bólintottam, majd viszonozva gesztusát, az emeletre siettem.

Otthonosan mozogtam náluk, hisz a fél életemet ott töltöttem és már szinte családtagként tekintettek rám.

Megálltam a szobája előtt, majd nagyot sóhajtottam.

Nem sírhatom el magam. Akármennyire is fáj majd így látnom őt, nem sírhatok! Nekem az a dolgom, hogy megvigasztaljam…

Önkéntelenül is végignéztem magamon, hogy megállapítsam, elég jól nézek-e ki ahhoz, hogy a szeme elé kerüljek. Aztán leesett.

Amilyen állapotban van, valószínűleg ezt sem venné észre, ha Pókember jelmezben lennék.

Bekopogtam, és még szinte meg sem hallottam bársonyos hangját, máris benyitottam. Az ágyán feküdt elterülve, mikor pedig meghallotta érkezésem, villámgyorsan felült. Ekkor vettem csak észre, milyen borzalmas állapotban van. A szemei karikásak, vörösek és kisírtak voltak. A szemfesték pedig fekete csíkokat húzott könnyei nyomán, finom puha babaarcán. A szívem egy pillanat alatt összeszorult, és már csak egy kicsi hiányzott, hogy én is elsírjam magam. De nem! Tartottam magam, ameddig csak lehet egy ilyen helyzetben.

- Jaj, édesem – siettem oda hozzá szomorúan, és a karjaimba zártam. Éreztem, ahogy a forró könnyei a vállamra hullanak. – Mi történt?

Jól tudtam én, mi történt, mégis muszáj volt megkérdeznem tőle. Hátha tévedek. Hátha mégsem igaz az, ami már egy ideje várható volt, hogy bekövetkezik.

Nagy levegőt vett, elengedett, elmaszatolta a könnyeit, majd mélyen a szemeimbe nézett.

- Szakítottunk – szipogott. – Illetve ő szakított velem.

- Jaj, drága, ez már várható volt – gyűlöltem ezt mondani neki, de sajnos meg kellett, hogy tegyem. Az a nyamvadt rózsaszín köd…

- Tudom, de… én szeretem őt!

- Dehogy szereted, ez már csak megszokás volt. Komolyan. Gondold csak át!

- Jó, lehet, hogy igazad van. De szerettem… és megbíztam benne, soha nem csaltam meg! Erre közli, hogy: „Sajnálom, de túl érzékeny vagy, és ragaszkodó. Különben is, egy ideje már van valakim.”

Olyan hitelesen utánozta azt a rohadékot, hogy hirtelen nevetnem kellett.

- Most mi van? – nézett rám ő is immáron vigyorogva.

- Semmi. Csak remekül utánoztad.

- Kösz – forgatta a szemeit.

- Héj, figyelj!

- Hm? – nézett rám újra.

- Te, Bill Kaulitz, sokkal jobbat érdemelsz annál a szánalmas kis picsánál!

- Komolyan mondod? – tekintett rám kisfiúsan.

- A legkomolyabban! Hát szoktam én neked hazudni?!

- Szeretlek – fogta meg a kezem, majd maga mellé húzott, így leültem mellé az ágyra.

- Én is, Bill!

- De komolyan Ronnie, én… nem tudom, mit csinálnék, ha te nem lennél. Te vagy a mindenem. Az életem értelme. Te és Tom. Ti vagytok a legfontosabbak nekem.

- Nekem is Ti ketten vagytok a legfontosabbak, és bármire képes lennék értetek. De tudod mit? Hagyjuk már ezt a lelkizést! Mindhárman pontosan tudjuk, mit érzünk egymás iránt. Nyár van, Bill! Inkább menjünk el bulizni! Hátha kicsit jobb kedvre derülsz – érveltem buzgón, de ő csak szomorúan bámult rám, majd finoman megrázta a fejét.

- Nem akarok sehova menni. Nincs hozzá kedvem.

- Jaj, Bill! Akkor mit akarsz csinálni? Itt benn ülni egész este és bámulni a négy falat? Meg sajnáltatni magad?

- Igen, nekem ez tökéletes.

- Hát jó, akkor hajrá! – álltam fel idegesen. – Ha ezt akarod, akkor legyen. De rám ne számíts! – indultam el az ajtó felé, mire ijedten kiáltott utánam.

- Ne, kérlek, ne menj el te is!

Lehunytam a szemeim, mire folytatta:

- Maradj itt velem ma éjjel! Kérlek! Nem szeretnék egyedül maradni.

A szemeim egy pillanat alatt kipattantak.

Tessék? Hogy én maradjak vele, itt? Kettesben? Éjjel? Na, nem! De nem utasíthatom őt vissza. Szüksége van rám. Édes istenem, most mit tegyek?

- Ugye itt maradsz? – érdeklődött kétségbeesetten, mire felé fordultam.

- Hát persze – sóhajtottam egy nagyot.

- Köszönöm, tudtam, hogy rád számíthatok – ugrott a nyakamba. – Ha már Tomra nem – húzta a száját, és elhúzódott tőlem.

- Miért, hol van Tom?

- Csajozni. És nem is alszik ma itthon. Ezért is szeretném, ha maradnál.

Te jó ég! Még Tom sem lesz otthon? Akkor tényleg kettesben leszünk. Ez szörnyű.

- Figyelj, nekem akkor haza kéne ugranom. Szólnom kell anyuéknak, hogy itt alszom.

- Nem kell – vigyorodott el, majd az ajtóhoz sietett és kitárta. – Anyu, szólnál Rachelnek, hogy Ronnie ma itt alszik?

- Persze kisfiam! – hallatszott lentről.

- Köszi anyu, imádlak!

- Nincs mit – kiáltott még Simone, majd Bill becsukta az ajtót és felém fordult.

- Erről ennyit.

- Jól van, nagyokos! De van egy feltételem.

- Jó, essünk túl rajta – sóhajtott színpadiasan.

- Megígéred, hogy kivered a fejedből Rosaliet, és egy szót sem ejtesz róla egész itt tartózkodásom alatt.

- Hát jó. Ez jogos. Megegyeztünk.

- Ja, és még valami. Jól fogjuk érezni magunkat. Nem lelkizünk, és nem leszünk depressziósak, oké?

- Rendben, anyuci – gúnyolódott.

- Mindjárt adok én neked olyan anyucit – indultam meg felé vigyorogva, mire elkapott és csiklandozni kezdett. – Héj, ez nem ér! Elég! Hallod, Bill? Elég volt! – kapálóztam, de csak nem hagyta abba. Egy jó öt perc után, mikor szinte már – sírva a nevetéstől –, könyörögtem neki, ultimátumot kaptam.

- Abbahagyom, de akkor elmegyünk vásárolni.

- Vásárolni? Minek? – néztem rá furcsán.

- Az otthoni kétszemélyes partinkhoz.

- Hölgyeim és Uraim, egy újabb fantasztikus ötlet Bill Kaulitztól!

- Nekem csak fantasztikus ötleteim vannak – húzta ki magát, miközben még mindig a csípőmön ült.

- Na persze. De tudod mit, legyen! Legalább békén hagysz végre.

- Így van, ez az egyetlen választásod. Akkor?

- Jó, mehetünk, már mondtam.

- Tudtam, hogy én nyerek – bokszolt egyet a levegőbe, majd fölém hajolt és egy apró puszit nyomott a számra.

Furcsa, nem? Bár mi már megszoktuk. Az ikrek a legeslegjobb barátaim már babakorom óta, és a kapcsolatunk Billel mindig is elég furcsa és (talán túlzottan is) bensőséges volt. Persze Tomot is ugyanannyira szerettem, de Bill valahogy más volt. Ő olyan volt nekem mindig, mintha a lelki társam lenne. Vagy nem is tudom, mint egy rész belőlem… és ezt mindhárman nagyon jól tudjuk. Pont ezért nem lepődik meg egyikünk sem, ha Bill néha napján esetleg szájon puszil, fogja a kezem, az ölébe vesz, vagy bármi olyan dolgot tesz velem, amit az ember a szerelmével szokott tenni.

Ám most, hogy őszinte legyek, én igenis meglepődtem. Mivel Billnek eddig barátnője volt, ezért szüneteltettük ezeket a dolgokat, hisz egyikünk sem akart ebből problémát. És most, hogy hosszú idő után újra éreztem ajkait, meg kell, hogy mondjam, valamit megmozdított bennem. Már egy ideje éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Túl sokat gondoltam rá, és rettenetesen hiányzott, ám ezt annak tudtam be, hogy a barátnője miatt kevesebbet találkoztunk és kevesebb időt töltöttünk együtt. De nem. Ez valami más…

- Na, mi van, fel sem állsz?

Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, hogy ő már rég feltápászkodott rólam. Észrevétlenül megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam, majd megpróbáltam egy kis humorral kezelni a helyzetet.

- Összenyomtad a belső szerveim a hatalmas súlyoddal.

- Ó, elnézést Miss. Nebántsvirág! – vágott vissza nyávogva.

- Ne nyávogj már, inkább segíts felállni, és menjünk cigizni.

- Benne vagyok – nyújtotta a kezét, és felhúzott.

Bill és Tom anyukája – bár tudott róla –, utálta, hogy cigizünk, ezért ha az ikreknél voltunk, csak az emeleten, az erkélyen gyújtottunk rá. Még mindig emlékszem, milyen képet vágott, mikor megtudta, hogy a fiúk cigiznek. Arról már nem is beszélve, hogy engem is belevittek a rosszba.

Miután elszívtuk a cigit, Bill kérésére elmentünk vásárolni. Hát az még volt valami! Bill annyi mindent összevásárolt, hogy már kezdtem azt hinni, hogy nem is ketten leszünk.

- Te Bill, én lemaradtam valamiről? Lesz még valaki ezen a „bulin” rajtunk kívül?

- Nem. Privát party lesz, csak a legjobbak – kacsintott rám, majd betett a kosárba még öt zacskó chipset, így már összesen tíz volt. Ezeken kívül még volt persze más is: két hatalmas zacskó ropi, öt zacskó popcorn, három zacskó gumicukor, 6 doboz sör, és egy üveg Jägermeister.

Miután fizettünk, még elmentünk a kölcsönzőbe néhány filmért, majd végül hazamentünk. Persze a cuccokat fel kellett csempészni, ami elég nehéznek bizonyult, tekintve a mennyiséget. Végül aztán én lefoglaltam Simonet, amíg Bill felcipekedett a szobájába.

- Na, mi van? Azt hittem már fel sem jössz – nézett rám Bill, mikor benyitottam a szobájába.

- De, csak segítettem anyukádnak – sóhajtottam egy nagyot.

Pedig szó sem volt ilyesmiről. Simone arról faggatott, mi van köztem és Bill között. Azt mondtam csak barátok vagyunk, de nem úgy tűnt, mint aki elhitte…

4 megjegyzés:

  1. Hoho, hát én sem hiszem :D
    Jaj Dijjám, már annyira hiányoltalak. A novella pedig fantasztikus, alig várom, hogy folytasd.

    VálaszTörlés
  2. Dejó ^^
    Tetszik ahogy leírod hogy Bill hogy viselkedik. Szerintem tök élethű =)

    VálaszTörlés
  3. Köszönööm :) <3 Te is hiányoztál már nekem, meg az írás is <3
    A folytatást mindjárt teszem is fel ;)

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm :) <3 Örülök, hogy tetszik, mindig törekszem élethűen kezelni a szereplőket, és örülök, hogy most akkor sikerült. :)

    VálaszTörlés