Megérte?!

- Szóval szerinted én elhanyagollak téged.

- Igen. Mióta te és az a kis…

Hirtelen elharaptam a mondatot, ugyanis egy elég vulgáris szó következett volna részemről. De aztán a szemeibe néztem. A testvérem, és a fenébe is, szereti azt a lányt, még ha az nem is olyan, mint amilyennek mutatja magát. Megköszörültem a torkom, és a megfelelő szó után kutattam. – nőcske…

- A neve Sophie – vágott közbe indulatosan. – Azért néha napján szólíthatnád őt a nevén is!

- Mióta együtt vagytok, egyszerűen… mindig együtt vagytok! – magyaráztam idegesen, figyelmen kívül hagyva előbbi rendre utasítását. – Már nem is beszélgetünk annyit, mint előtte. Hiányoznak az átbeszélt éjszakák, a bulik, meg a DVD partik. Régen szinte minden második nap együtt DVD-ztünk.

- Bill, tegnapelőtt néztünk meg egy DVD-t együtt.

- Pont ez az! Együtt! Te, én és Ő! Te már nem csak egyszerűen TE vagy! A TE fogalmadba már beletartozik Ő is. Komolyan, mintha össze lennétek nőve – hadonásztam egyre idegesebben.

Utólag visszagondolva, talán egy kicsit gyerekesnek tűnhettem. Még az előadásmódom is ezt sugallta, de nem érdekelt. Ha Róla volt szó, soha semmi nem érdekelt, csakis kizárólag Ő. És az, hogy Neki jó legyen…

Kétségbe voltam esve, a bűntudat pedig már szinte felemésztett belülről. Egy hang végig ott motoszkált a fejemben: ”El fogod veszíteni Őt! El fogja venni tőled, örökre”!

Úgy éreztem már nincs más mód.

- Bill, ez egyszerűen nevetséges! Hallod te egyáltalán, miket mondasz? – kérdezte már szinte szánakozva.

Igazat adtam neki, még én is éreztem, hogy szánalmas vagyok. De mint mondtam, ha Róla volt szó, sohasem érdekelt semmi…

Felsóhajtottam, és a hajamba túrtam, Ő pedig folytatta:

- Jó, aláírom, hogy mostanában kevesebbet beszélgettünk, és ezen ígérem, változtatunk. De nem hinném, hogy nem töltenénk együtt elég időt.

A bárszekrényhez indult, és kivett egy üveg whiskyt. Mindig ezt csinálja, ha szóváltásba keveredik valakivel (Többnyire velem és a drága barátnőjével. De inkább csak velem). Iszik. Mintha az megoldana bármit is.

- Te is kérsz? – nézett rám, miközben elővett egy poharat a szekrényből, és már épp nyúlt volna egy másikért.

- Nem, köszi – ráztam meg a fejem finoman.

- Bill, figyelj rám! Egy házban lakunk, szinte mindenhova együtt megyünk. Még együtt is dolgozunk. Hogy tölthetnénk együtt több időt?

- Tom, én most a szabadidőnkről beszélek. Hiába lakunk közös házban, soha nem vagyunk kettesben. Ha éppen nem te vagy nála, akkor ő van itt nálunk. Mindenhol ott van, ahol te. Még a próbáinkon is! Egytől egyik az összesen!

- Mert a barátnőm, és mert szeretem! – csapta le az asztalra a whiskys poharat, mire igencsak összerezzentem. Nem is tudta, mennyire rátapintott a lényegre. Csak Te szereted, bátyuskám…

- Honnan tudod, hogy ő is viszont szeret?

Még ma sem tudom elképzelni, hogy nem tudtam visszafogni magam. Csak egy ártatlan kérdés, amit talán megtarthattam volna magamnak.

- Ezt meg sem hallottam! Te most féltékeny vagy, vagy mi a franc…? – dühösen a szemeimbe bámult, majd lehúzta a maradék whiskyt a poharából.

Az a tekintet… Még soha nem nézett rám úgy, és egy valamiben biztos voltam abban a pillanatban: Soha többé nem akartam látni azt a tekintetet. Egyszerre volt szomorú, dühös és csalódott. E három közül még egy is szörnyű érzés, nemhogy a három egyszerre.

- Tudom én, hogy mi bajod! Böködi a csőröd, hogy végre boldog vagyok, de te még nem találtad meg az igazit.

- Nézd Tom, én…

- De tudod mit? Mondok én neked valamit. Azért nem találtál magadnak még senkit, mert ilyen vagy! Önző vagy Bill, és csakis te vagy az oka, hogy nincs senkid! Amilyen vagy, és ahogyan viselkedsz!

Még a szám is tátva maradt a döbbenettől. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt vágta a fejemhez. A mellkasom összeszorult, hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. De nem csak én lepődtem meg. Ő is szintúgy. Egy pillanatig habozott, majd a poharát lerakta az asztalra, és egy árva szó nélkül az ajtóhoz sétált. A kabátját leakasztotta a fogasról, és láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de végül csak halkan távozott.

- A francba – rúgtam bele a kanapéba idegesen.

Nem akartam, hogy ez legyen. Pedig számíthattam volna rá. Tom elég nehéz eset, makacs, mint én, és most, hogy szerelmes, mintha megvakult volna. Az a nő az orránál fogva vezeti őt, méghozzá egy szakadék felé, és Tom még csak nem is érzékel belőle semmit.

Ekkor hirtelen nyílt az ajtó és belépett rajta Ő. Sophie.

Tessék! Máris a nevén szólítom én, egyszerűen elég csak látnom őt.

Valóban gyönyörű volt, és valamilyen szinten tényleg irigyeltem is érte Tomot először, mikor bemutatta. De az idő telt-múlt, és nekem rövid idő alatt is sikerült őt kiismernem.

- Oh, hello Bill!

Miután becsukta maga után az ajtót, csábosan és abszolút szexin – mint a filmekben –, az ajtónak dőlt. Egyenesen a szemeimbe nézett, büszkén és magabiztosan, engem pedig a hideg rázott ki Tőle. Aztán észbe kaptam. Nem gyengülhetek el.

- Hello Sophie!

Még ezt a két szót is alig bírtam kinyögni. Bill, az istenért, szedd már össze magad!

- Tom hol van?

Tengerkék szemei végigcikáztak a szobán, ikertestvérem után kutatva. De ez csak színjáték volt. Legbelül nagyon is jól tudta, hogy a bátyám nincs a házban.

- Összevesztünk, elment valahová – vontam meg a vállam és én is célba vettem a whiskysüveget, amit Tom a bárpulton hagyott. Túl sok volt ez már nekem. Ő csak némán figyelt. Aztán mikor már épp az ajkaimhoz érintettem a poharam, végre megszólalt:

- Na mi van Billboy, már te is iszol?

Billboy. Így szólított, ha Tom nem volt a közelben. Azt mondta vicces, mert olyan, mint a Playboy…

Ezen akaratom ellenére is elmosolyodtam. Még szerencse, hogy nem vette észre, mert épp mögém sétált, és kivett a hűtőből egy üveg ásványvizet.

- Miért érdekelne téged, hogy mi van velem?

Az utolsó csepp whiskyt is kiittam a pohár aljából és máris töltöttem a következőt.

- Ó, nagyonis érdekel – mellém lépett és tőlem kábé két centire, látványosan felült a bárpultra.

Az sem kerülte el a figyelmem, hogy az a falatnyi kis szoknya alig takart valamit, gyönyörű, hosszú lábaiból.

Próbáltam nem figyelni rá, még el is fordultam. Nagyot nyeltem, majd megittam a következő adag whiskymet is. Épp azon gondolkodtam, hogy nem fog-e a fejembe szállni az a két hatalmas pohár ital, amit közel öt perc alatt nyakaltam be, mikoris két kezet éreztem meg a derekamon. Megszólalni sem volt időm, olyan gyorsan fordított szembe magával. Szemeimet lesütöttem, nem akartam belenézni az övéibe. Tudtam, ha megteszem, nincs visszaút.

- Bill – olyan erotikusan ejtette ki a nevem. De az is lehet, hogy csak beképzeltem magamnak. – Tudom, hogy akarsz engem.

Ekkor felnéztem rá, ő pedig a tarkómra csúsztatta a kezeit. Szemtelenül rám mosolygott.

Ez volt az a pillanat, mikor idegesen ellöktem magamtól, és szinte kimenekültem a házból. Legalábbis így terveztem, de helyette csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, és csodálattal bámultam rá. Millió gondolat futott át az agyamon, és ami a legszörnyűbb volt számomra, az első nem Tom volt. Hanem Sophie, és én… Hogy újra megteszem. Hogy újra magamévá teszem azt a lányt, akiről nemrég még azt hittem, hogy a világon mindennél jobban utál. Igen, így volt. Mikor először találkoztunk, te jó ég! Tom elvitt minket vacsorázni. Annyit veszekedtünk, hogy észre sem vettük, hogy a bátyám közben lelépett. Aztán mikor hazaértünk jött a hegyi beszéd, hogy nem utálhatjuk egymást, hisz mi vagyunk az életében a két legfontosabb ember. Hát persze... Most mégis itt vagyunk, és ezt tesszük. Te jó ég, milyen ironikus.

- Miért vagy benne ennyire biztos?

- Ugyan kérlek – legyintett, majd ajkait szorosan az enyéimre tapasztotta. Vadul csókolni kezdett, szinte már-már harapdálta a számat, kezeivel pedig benyúlt a pólóm alá.

Bármilyen undorító, de nem ellenkeztem, sőt! Kezeimmel átfontam a derekát és még inkább magamhoz húztam. Pedig reggel még milyen határozott voltam. Pontosan megterveztem, mit fogok neki mondani. Erre jön Ő és egyetlen pillantásával romba dönt mindent. Hát milyen ember vagy te Bill Kaulitz?

- Sophie – eltoltam magamtól, és zihálva a homlokának döntöttem a sajátom. – Abba kell hagynunk.

- Oké – csókolt meg újra hevesen. – Mindjárt…

- Nem, Sophia! – újra finoman arrébb toltam, mire hitetlenül nézett rám. – El kell mondanunk Tomnak és…

- Dehogy mondjuk el Tomnak! Te teljesen hülye vagy?

- El kell mondanunk, nem titkolhatjuk örökké! – kiáltottam dühösen.

- Márpedig én nem mondok neki semmit! És te sem, különben megjárod! – taglalta idegesen.

- Igen? Majd meglátjuk! Az ikertestvérem, nem fogok neki tovább hazudni!

- Erre gondoltál volna akkor, mikor kikezdtél velem!

- Hogy én?! Kikezdtem veled? Te csábítottál el, mint ahogy most is!

- Igen? Hát jó, akkor pofa be!

Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte fel sem fogtam. Sophie újra megcsókolt, a lábait pedig a derekamra kulcsolta. Épp a nyakamat kezdte csókolni, mikor – mintha kést döftek volna a mellkasomba –, belém nyilallt az a szörnyű fájdalom. Tomot pillantottam meg Sophie háta mögött az ajtóban. Szinte lebénultam. Az a tekintet... örökre belevésődött az emlékezetembe.

- Sajnálom – suttogtam elhaló hangon.

Mit suttogtam, szinte tátogtam. Tom finoman megrázta a fejét, majd az ajtót tárva nyitva hagyva, elsietett.

- Mi van? – nézett rám döbbenten Sophie, és mikor nem válaszoltam, ő is hátra nézett, hogy megtudja, miért bámulom az ajtót ilyen halálra várt arccal.

- Úristen – kaptam észbe, és testvérem után indultam volna, azonban az ajtóban újra megjelent. – Tom, nézd, én… – pont erre a három szóra volt időm, hogy kimondjam, még mielőtt Tom behúzott volna egyet. Számítottam rá, mégis meglepetten kaptam vérző orromhoz.

- Tom, normális vagy? Mi ütött beléd? – kiáltott fel Sophie hisztérikusan.

- Te pedig takarodj a szemem elől! Most azonnal! – fordult felé idegesen.

- De Tom, kérlek…

- Soha, de soha többé nem akarlak látni – suttogta megtörten. – Megértetted?

Sophia bólintott, majd kezeibe vette a kabátját és a táskáját, és kisétált az ajtón. Valóban akkor láttam őt utoljára.

Tudtam, hogy én következem. A pólóm már teljesen átázott a vértől, de nem igazán foglalkoztatott. Csak álltam ott és vártam, hogy mi fog történni. Tom még mindig egy helyben állt és csak meredt maga elé, a semmibe. Aztán hirtelen megszólalt:

- Mióta?

- Tom…

- Válaszolj!

- Pár hete.

- Oké – csak ennyit mondott, majd elindult a konyha felé. – Azt hiszem, jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk. Tessék! Töröld meg az arcod! – egy rongyot nyújtott felém.

Még ilyenkor is törődik velem, pedig átvertem. Hát milyen testvér vagyok én?

Megfogtam a rongyot és egy halk köszönömöt motyogtam hozzá, majd elkezdtem magamról letakarítani a vért.

- Ha végeztél, kérlek, pakolj össze és költözz el egy időre!

Nagyon fájt, de bólintottam. Könyörögni akartam. Térdre borulni előtte, és sírva könyörögni, hogy bármi mást tehet velem, csak ne küldjön el. Inkább ne szóljon hozzám hetekig, vagy akár hónapokig, de hadd maradjak vele, hogy láthassam, hogy mellette lehessek, hogy megóvhassam, hisz mindig tesz valami őrültséget. Ki fogja ezentúl megvédeni? Ki fog vigyázni rá?

Hiába ostromoltak ilyesfajta gondolatok, tudtam, hogy megérdemlem, és azt is megértettem, hogy nem akar látni. Na és persze azzal is tisztában voltam, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz, annak úgy is kell lennie.

Felmentem a szobámba, átcseréltem a pólóm, majd elővettem a bőröndöm. Iszonyatosan rossz érzéssel, de összepakoltam a fontosabb dolgaim. Kábé fél óra elteltével már lent voltam a bőröndjeimmel. Tom a nappaliban ült a kanapén, meredt a semmibe, nekem pedig majd’ megszakadt a szívem. Megköszörültem a torkom, de ő nem figyelt rám.

- Én most akkor… megyek.

Nem válaszolt, rám se nézett. Próbáltam visszatartani a sírást, de ekkor már nagyon nehéznek bizonyult. Annyira szerettem volna még elmondani neki, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire sajnálom az egészet, de végül nem tettem, csak némán, könnyektől csillogó szemekkel kiléptem az ajtón.

Fogalmam sem volt, hova menjek, de nem különösebben érdekelt. Végül úgy döntöttem, egy közeli szállodában húzom meg magam. Azt hiszem, a szívem mélyén azt gondoltam, Tom úgyis megbocsát, és pár napon belül már vissza is költözhetek. Felhívtam Tobit és Sakit – a két testőrömet –, hogy negyed órán belül a „Sunny” hotel előtt leszek, és hogy ott várjanak rám. Mire odaértem, már ők is ott voltak. Kérdezték is, hogy mi a bajom, de csak annyit mondtam, szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Kivettem egy egész lakosztályt a legfelső emeleten, és szóltam Sakiéknak, hogy maradjanak a közelben.

Borzalmas volt. Annyira egyedül éreztem magam. Hiányzott Tom. Inkább ott lett volna, és kiabált volna velem órák hosszat, vagy verte volna be a képem, ahányszor csak jólesik neki; minthogy egyedül maradjak egy üres, csendes hotelszobában a lelkiismeretemmel és azzal a tátongó űrrel, amit a mellkasomban éreztem. Megpróbáltam lefeküdni, hogy aludjak egy kicsit, de mind hiába, lelki szemeim előtt folyton megjelent fájdalmas tekintete, így képtelen voltam megnyugodni. Végső elkeseredésemben megrohamoztam a mini bárt. Ütősebbnél ütősebb piákkal volt tele a bárszekrény, én pedig a jó öreg Johnnie Walker mellett döntöttem. Már poharat sem vettem elő, rögtön az üvegből kezdtem inni. Az utolsó képem az volt, hogy a plafont bámulom a kanapén fekve. Aztán képszakadás…

Kiabálásra ébredtem. Valaki a nevemen szólított, ezzel teljes mértékben tisztában voltam, de szinte alig bírtam kinyitni a szemeim. A fejem iszonyatosan zúgott, és mozdulni sem bírtam. A kiáltások felerősödtek, én pedig már homlokráncolva könyörögtem, hogy végre abbamaradjanak, de mind hiába, egyre csak erősödtek. Erőt vettem magamon, és végre kinyitottam pilláim.

- Bill! Hála az égnek!

Rögtön Tommal találtam szemben magam. Kétségbeesett volt, de aztán megkönnyebbült. Fogalmam sem volt, hol vagyok, mit csinálok, vagy éppen, mit csináltam.

- Tom...

Alig jött ki hang a torkomon. Inkább csak suttogást hallattam.

- Itt vagyok öcsi, minden rendben.

- Mi történt? Mit keresel itt? Te haragszol rám…

Semmit nem értettem az egészből. Körül néztem és csak ekkor realizáltam, hogy tulajdonképpen a szabadban vagyunk.

- Most ne beszélj, oké? Fel tudsz állni?

- Nem tudom. Nagyon fáj mindenem, Tom…

- Gyere, segítek – átkarolt, és óvatosan felhúzott.

Esküszöm, alig bírtam lábra állni. Bementünk egy ajtón, majd lépcső következett. Ha nem fogott volna olyan erősen, biztosan legurultam volna. Majd következett még egy ajtó, és végül beértünk egy szobába. Ekkor ugrott be, hogy a hotelben vagyunk. Rögtön lefektetett az ágyra, majd leült mellém.

- Jobban vagy?

Bólintottam. Igazából nem így volt, de nem akartam, hogy még inkább aggódjon.

- Nem emlékszel semmire?

- Nem igazán. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a kanapén fekszem egy üveg Johnnie Walker társaságában.

- Felhívtál. Nem is egyszer. Veszekedtünk is.

Nagy meglepődöttségemben felültem az ágyon, és hitetlenül néztem a szemeibe.

- Tessék? És… és min?

- Leginkább Sophien. Hozzám vágtad, hogy Sophie téged választott, és hogy én mindigis csak egy pótlék voltam, igazából te kellettél neki.

- Te jó ég! Tom… én…

Nem akartam hinni a füleimnek.

- Aztán írtál egy SMS-t, hogy sajnálod, és hogy semmi helyed többé az életemben. Már ekkor éreztem, hogy baj van. De mikor megkaptam a következő SMS-ed, már teljesen biztos voltam benne.

- Mi volt benne?

- Csak egy idézet. „Nincs már semmi odalent, ami téged még itt fent tarthatna.”

Hát persze. A tető. Le akartam ugrani.

- Már emlékszem.

- Mi történt, Bill? – fogta meg hirtelen a kezem, ami az ágyon pihent.

- Fogalmam sincs. Csak ittam és ittam. Aztán csak úgy fent teremtem a tetőn. Ideges voltam, veszekedtünk. Borzalmasan éreztem magam, undorodtam magamtól, és nem gondolkodtam józanul. Csak felmásztam a korlátra. Viszont elveszíthettem az egyensúlyom, mert hátraestem, és bevertem a fejem. Aztán már csak arra emlékszem, hogy itt vagy, és a nevemen szólítasz.

- Értem – suttogta, majd felállt, elővette a bőröndöm az ajtó mellől, majd elkezdte belepakolni azt a pár dolgot, amit kivettem belőle az ott tartózkodásom ideje alatt. Értetlenül figyeltem mozdulatait.

- Mit csinálsz?

- Szerinted? Összepakolok neked!

- De…

- Meg is halhattál volna! Csak nem képzeled, hogy ezek után egyedül hagylak? Azonnal hazamegyünk!

Kiabált velem, torka szakadtából. És most először megnyugvás töltött el. Egy részről viszont szégyelltem magam. Hogy lehettem ennyire felelőtlen és önző? Lehajtottam a fejem, mire ott hagyott mindent, és újra letelepedett mellém.

- Igen, még mindig haragszom rád. Csalódtam benned – nagyot sóhajtottam, és elmorzsoltam egy aprócska kis könnycseppet. – De mégis, hogy lehettél ennyire hülye? Még hogy nincs helyed az életemben?! Normális vagy? Te jelented nekem az életet! Nélküled már én sem lennék rég!

Felemeltem a fejem és a szemeibe néztem, mire folytatta:

- Soha, de soha többet ne merj ilyet csinálni, oké?

Hirtelen átölelt és a fülembe suttogott:

- Nagyon szeretlek, és soha nem akarlak elveszíteni!

Én még jobban hozzá bújtam és csak szorítottam magamhoz erősen.

- Én is szeretlek, és én sem akarlak elveszíteni!

Ekkor jött el az a pillanat. Ekkor jöttem rá mindenre. Sophie „csak egy nő” volt az életünkben. Vajon megérte?! Természetesen nem, ha arra gondolok, Tom mit élhetett át. De egy valamiért igenis megérte. Ráébresztett valamire, ami mindennél fontosabb. Jöhet bármi, vagy bárki az életünkben, legyen az nő, barát, vagy bármi más, mi mindig ott leszünk egymásnak.

Örökre.