Angyal a pokolból – Part 4.

- Hol vagyok?

Egy gyönyörű füves réten ébredtem. Ahogy körülnéztem, szinte tátva maradt a szám. Az ég gyönyörű kék volt, a gyönyörű zöld fűben apró, de annál gyönyörűbb és színesebb kis virágok lapultak, és a levegőben gyönyörű lepkék kergetőztek. A távolból madárszó hangzott, csilingelő nevetéssel és kuncogással vegyítve. Lassan felkeltem a fűből, de rögtön hátra is léptem ijedten, hiszen a mellettem lévő bokor mögül hirtelen kiugrott egy kislány, egy kisfiúval a nyomában. Talán 5-6 évesek lehettek.

- Úgysem kapsz el!

- Majd meglátjuk!

Elmosolyodtam, majd tekintetemmel végigkísértem, ahogy elfutnak. Mindketten fehér ruhában voltak, mint én. A fiú fehér ingecskét és fehér nadrágot viselt, míg a kislányka egy ruhácskát, mint én. Gyönyörűek voltak, és arcuk vidámságot tükrözött. Tehát ők is angyalok?!

- Ugye szép itt? – hallottam meg hirtelen az ismerős hangot a hátam mögül.

Tudtam, hogy Ő az, de meglepett. Lassan megfordultam, és szembe találkoztam Vele…

Rövid ősz haja volt, már-már hófehér inkább, és ugyancsak fehér, hosszú szakálla, ami szinte a derekáig ért. Öreg, ráncos homloka kisimult, és kedvesen mosolygott rám.

- Igen, nagyon szép. Sőt, mi több gyönyörű! Ez itt a…?

- Igen, Annabella, ez itt a mennyország.

- Azta! Ez nem semmi. De hát, hogy kerültem ide?

- Teljesítetted a feladatod.

- Mi volt a feladat? – emeltem tekintetem szemeibe zavartan. – Megmenteni Billt?

- Igen – bólintott.

- De… Bill most belém szeretett – először kérdésnek indult, de aztán rájöttem, hogy én is tudom a választ, hiszen nyilvánvaló.

- Igen – bólintott újra, de most komoran.

- Én ezt akkor most már tényleg nem értem. Megmentettem Billt, oké. De most, mi értelme volt, ha most mégis fájdalmat okozok neki? Hiszen, soha többé nem fogom őt látni. Én ezt nem értem! – mérgelődtem.

- Az előbb azt kérdezted, mi volt a feladat. De nem csak egy feladatod volt. Megmentetted őt, és megtanítottad újra szeretni. Tudod Annabella, az emberek néha elfelejtenek dolgokat. Van olyan, amikor a bánat és a szomorúság erősebb, és olyankor egyszerűen elfelejtkeznek a jó dolgokról, mint például a szeretetről, vagy a szerelemről. De hát ezt neked nem kell magyaráznom…

- Tehát Bill szomorú volt. Ezért is nyúlt a drogokhoz.

- Igen. Bill már több mint fél éve egyedül élt, bezárkózva. Nem beszélt a családjával, barátaival, sőt, mondhatni senkivel. Folyton a tiltott szereken élt, már enni is alig evett. Most pedig, hogy találkozott veled, megmentetted az életét, és beszélgettetek, újra tombolni kezdett benne az ösztön, és újra lángra lobbant benne a szerelem érzése. Felkeltetted benne a vágyat, és a szenvedélyt, hogy újra éljen.

- Örülök. Kedves fiú, megérdemli – motyogtam magam elé, vállamat megvonva.

- De sajnos hiba csúszott a számításba, igazam van?

- Miről beszélsz?

- Az érzéseidről. Szereted.

- Nem, csak kedvelem, ennyi az egész.

- Akkor nem is érdekel, hogy most, mit csinál, igaz?

- De! – vágtam rá gyorsan, majd szégyenkezve lehajtottam a fejem, Ő pedig felnevetett.

- Előttem nincsenek titkaid. Egyébként téged keres. Már 2 napja egyfolytában.

- 2 napja? De hiszen…

- Odalent sokkal gyorsabban megy minden.

- Értem… Láthatom őt még?

- Talán...

* * *

- Elnézést hölgyem! Nem ismer egy bizonyos Annabella Weißt? Barna, hosszú, hullámos haja van, zöld szemei…

- De, itt lakott ebben az olcsó bérházban a sarkon – mutatott egy lepukkant, romos épületre a nő.

- Hogy érti, hogy itt lakott? – húzta fel a szemöldökét Bill.

- Hát szegény lány meghalt, már több mint egy hete. Állítólag megerőszakolta valami elmebeteg, aztán pedig megkéselte… – súgta oda halkan a nő az utolsó mondatot, mire Bill elfelejtett levegőt venni. Még a vér is megfagyott benne.

Halkan megköszönte az információt, majd az egyik ház falának tövébe guggolt, és arcát kezeibe temette. Csak képzelődött? Csak képzelte az egészet? De akkor, ki mentette meg őt? Az nem lehet! Talán egy szellem? Vagy egy angyal? Léteznek egyáltalán ezek a lények?

* * *

- Szóval, Bill tudja, hogy én már…?

- Igen, tudja – bólintott ugyancsak komoran és keserűen.

- De most akkor…?

- Tudod mi a dolgod, ugye Annabella?

- Visszaengedsz hozzá?

- Igen, de nem sokáig. Te már idetartozol.

- Tudom.

Újra ott ébredtem, abban az utcában, ahol Billel találkoztam. Fogalmam sem volt merre induljak Bill lakása felé, hiszen nem emlékeztem, merre mentünk. Addig bolyongtam, míg egyszer csak egy sötét árnyat pillantottam meg a távolban. Tudtam, hogy ő az! Nagyot dobbant a szívem.

Csak álltam ott egyhelyben, és néztem, ahogy közeledik. Léptei egyre hangosabban visszhangzottak a sötét és kihalt kis utcában. Pár méterrel előttem azonban ő is megtorpant. Talán csak ekkor vett észre…

- Bill… – suttogtam, mire lehajtotta a fejét, majd újra rám emelte a tekintetét.

- Bells? – kérdezte remegő hangon. – Tényleg itt vagy?

- Igen Bill, itt vagyok – mosolyodtam el, miközben a szemeimből kicsordult néhány könnycsepp.

Lépteit megszaporázva, szinte oda szaladt hozzám, és szorosan karjaiba zárt.

- Sajnálom Bill, de…

- Ccss! Ne mondj semmit, kérlek! Csak légy velem!

- Nem lehet. Bármennyire is szeretnék, nem maradhatok itt veled!

- Ettől féltem én is… Vissza kell menned oda, igaz? A többi angyalhoz…

Nem lepődtem meg rajta, hogy tudja. Már nem. Halványan bólintottam, mire egyik kezét az állam alá helyezte, felemelte a fejem, és mélyen a szemembe nézett. – Egy búcsúcsókot szabad?

- Másra sem vágyom jobban! – nevettem el magam sírva.

Óvatosan letörölte a könnyeim és lágyan megcsókolt. Kezeim a tarkójára csúsztattam, ő pedig a derekamnál fogva, még jobban magához húzott.

- Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra! – hajoltam el a szájától hirtelen.

- Megígérem – adott egy apró csókot ajkaimra.

- És azt is, hogy újra boldog leszel, meglátogatod a családod, a barátaid és keresel magadnak egy kedves lányt, aki szeret! Megígéred?

- Igen – csókolt meg újra. – Neked bármit!

- Cserébe én is megígérek neked valamit. Soha nem hagylak el! Mindig veled leszek lélekben. És ha szükséged lesz rám, csak szólítasz, és én jövök, rendben? – mosolyogtam rá bíztatóan.

Hangom olykor-olykor elcsuklott a sírástól.

- Köszönöm, angyalkám – bólintott könnyes szemekkel, és ekkor én csókoltam meg őt.

Pár perc elteltével azonban egy ismerős hangot hallottam a fejemben. Az Ő hangját…

- Itt az idő, Bella! Vissza kell térned!

- Mennem kell, Bill! – szakadtam el ajkaitól, de ő újra és újra visszahúzott egy újabb csókért. – Sajnálom! – húzódtam el tőle, mire szorosan magához húzott, és átölelt.

- Nem akarom – suttogta, én pedig már azt hittem megszakad a szívem.

- Én sem, de muszáj! – bújtam ki az öleléséből és hátrálni kezdtem.

Karjait tehetetlenül kinyújtotta, és úgy nézett rám.

- Kész vagy, Bella? – újra Ő szólt hozzám.

- Igen – suttogtam, Bill pedig nagy szemekkel bámult rám.

Megértette. Azt hiszem, tényleg megértette, hogy nem volt más választásom. Karjait tehetetlenül leengedte, és most már úgy tekintett rám.

Az égből hirtelen egy hatalmas fénysugár sütött le rám. Utolsó képem Bill könnyes, mégis mosolygó arca volt. Az ajkai mintha megmozdultak volna, és meg mertem volna rá esküdni, úgy tűnt, mintha azt tátogta volna „Szeretlek”. Visszamosolyogtam rá, majd lehunytam könnyes szemeim, és örökre elhagytam a Föld felszínét…