- Angyalka? – kérdeztem döbbenten.
Mégis tud mindent?
- Igen, olyan vagy, mint egy szépséges angyal. És meg is mentettél. Te vagy az én angyalkám – nézett rám még mindig mosolyogva, mire rendesen zavarba jöttem.
Na, várjunk csak! Én nem is szoktam zavarba jönni…
- A nevem Annabella Weiß.
- Gyönyörű neved van, Annabella! Itt fordulj, kérlek, balra!
- Inkább csak Bella! Az Annabellát nem szeretem, de azért köszönöm – már pirultam is.
Remek, egyre jobb!
- Pedig az Annabella is szép. De akkor csak Bella. Megérkeztünk! Itt megállhatsz.
Úgy is tettem. Hát ezt is megúsztuk.
- Nagyon köszönöm – fordult felém, mikor elfordítottam a slusszkulcsot.
- Szívesen – mosolyogtam, miközben szinte megbabonázott a tekintete.
Már pirkadt, ezért egyre világosabb lett. Ekkor láttam csak igazán, hogy milyen gyönyörű, igéző, mogyoróbarna szemei voltak. És nem csak a szemei! Az egész arca olyan volt, mint egy porcelánbabáé. Gyönyörű, finom vonások. Mandulavágású szemek, ívelt orr, és azok a telt, érzéki ajkak! Nem bírtam róla levenni a szemem…
- Miért nézed így a szám? – kérdezte hirtelen.
Villámcsapásként ért, szinte rögtön zavartan elfordultam és magyarázni kezdtem.
- Én csak… - néztem újra rá, de végigmondani már nem tudtam (nem mintha lett volna ötletem a magyarázkodásra), mert ajkait mohón az enyéimre tapasztotta.
Lágyan csókolt, mégis szenvedélyesen. Egy pillanatra, mintha megállt volna az idő. A kezeim, mintha önálló életet éltek volna, szinte akaratomon kívül a nyakára fonódtak, és még inkább magamhoz húzták.
Nem tudom mennyi ideig csókolózhattunk, de nekem óráknak tűnt. És ami a legjobban megijesztett, azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Ám egyszer csak elhúzódott, majd egy utolsó apró puszit nyomott az ajkaimra, és szinte belesuttogott.
- Köszönöm, Bells!
Éreztem a forró leheletét, szinte csiklandozta a bőröm. Ő is szaporán vette a levegőt, akárcsak én.
- Szívesen – suttogtam vissza erőtlenül.
Úgy kiszáradt a torkom, hogy még a hangom is rekedt volt. Féltem, hogy meg sem hallotta, amit mondtam. Pár másodperc elteltével azonban elmosolyodott. Ezek szerint mégis hallotta.
- Nem lenne kedved bejönni?
De! Rögtön rávágtam volna, ez nem vitás. De most, ebben a helyzetben?! Rengeteg megválaszolatlan kérdés foglalkoztatott. Mi van, ha ez volt a feladatom? Hogy megmentsem. Akkor most vissza kell mennem. De az is lehet, hogy ez csak egy része volt. Akkor viszont lehet, hogy tovább kellene mennem.
- Na, mit szólsz hozzá? – simított ki egy rakoncátlan hajtincset az arcomból.
Egyszeriben lehetetlennek tűnt az ellenállás, a visszautasítás. Ahogy a bőrömhöz ért a finom kezeivel…
- Rendben – mosolyodtam el.
- Akkor gyere! – mosolygott rám vissza, majd kiszállt, én pedig követtem őt.
Leriasztottam a kocsiját, és a kezébe nyomtam a kulcsot. Ő csak mosolygott, majd kézen fogott, és gyengéden a bejárat felé húzott. Elővette a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és kedvesen intett, hogy fáradjak előre. Amint beléptem, teljesen ledöbbentem. A háza akkora volt, mint egy mesebeli kastély. Nekem, aki egész életében szinte az utcán élt, valódi fényűzésnek számított. Mint valami király, vagy császár…
Csodálkozva hátrafordultam, hogy meglepődöttségem vele is megosszam, de olyan hevesen támadott le, mint egy éhes vad. Megcsókolt és szorosan a falhoz nyomott, majd kezeit a derekamra csúsztatta, és még inkább magához húzott, ami szinte már lehetetlen volt akkor. Bármennyire is meglepett, nem ellenkeztem egy cseppet sem…
- Sajnálom… – húzódott el egy pillanatra néhány perccel később, majd egy óvatos, apró puszit lehelt a számra. – Én csak… – újabb aprócska csókot lehelt ajkaimra, majd hangosan szuszogva a nyakamhoz hajolt.
A mellkasa szaporán járt fel és le, ahogy egészen hozzám préselődött, éreztem szívének minden dobbanását.
- Nincs mit sajnálnod – karoltam át a nyakát, majd kezeim az arcára csúsztattam és felemeltem a fejét, hogy a szemeibe nézhessek. – Értelek – tapasztottam az ajkaim az övéire, majd újabb csókban forrtunk össze.
Nem értettem, mi történik, nem tudtam megmagyarázni mi és miért, de volt valami abban a fiúban. Valami megmagyarázhatatlan, de mégis őrülten vonzó. Egymást csókolva tettük meg azt a pár lépést a nappaliba a kanapéig. Ott egy pillanatra megálltunk, majd ellépet mellőlem, és leült, engem is magával húzva.
- Mondanom kell valamit – fúrta tekintetét az enyémbe.
- Hallgatlak.
- Tudom, hogy őrültségnek hangzik – fogta meg az arcom kezeivel. – de úgy érzem…
- Igen Bill? – néztem rá már szinte könyörögve.
- Nem tudom, mi történik velem, velünk – nyelt egyet. – de én úgy érzem, meghalok, ha nem kaphatlak meg most azonnal! Őrülten kívánlak Bells… – suttogta, majd újra a nyakamba fúrta a fejét, és csókolgatni kezdett.
- Annyira bódító az illatod – suttogta a fülembe, mire elmosolyodtam.
- Te sem panaszkodhatsz.
- Olyan édes, és finom… Esküszöm, mindjárt megeszlek – harapott finoman a fülcimpámba, mire kuncogni kezdtem.
- Bill…
Jólesően felnyögtem, mikor éreztem a nyelvét végigsiklani a nyakamon. Az érzés hatására megadva magam, engedtem, hogy hátradöntsön a kanapén. Átkaroltam a derekát és végigsimítottam a gerincvonalán. Éreztem, hogy megremeg, ahogy kirázza a hideg az érintésemtől. Csókjaival újra az ajkaimat kezdte kényeztetni, majd haladt egyre lejjebb, én pedig már nem bírtam épp ésszel felfogni a történteket és azt az érzést, ami az egész testemben szétáradt. Teljesen átadtam magam neki, ott feküdtem alatta teljesen kiszolgáltatottan, de egyáltalán nem bántam. Azt gondoltam csináljon velem, amit csak akar, mert tudtam, bármit tesz, azt csakis kizárólag élvezni fogom. Utána már csak halványan derengenek a történtek. Mindkettőnkről lekerültek a ruhák, és végül édes kínok között egymáséi lettünk. Csak egy dologra emlékszem tisztán. Arra, amit Bill mondott akkor.
- Szeretlek Bells – suttogta a nyakamba. – Őrültség, hiszen nem ismerlek, de mégis őrülten szerelmes vagyok beléd!
- Én is szeretlek, Bill!
Hogy tényleg így volt-e, vagy csak a pillanatnyi hév mondatta ezt velem, nem igazán tudtam, de őszintén nem is érdekelt.
- Akkor maradj itt velem örökre! – búgta a fülembe, mire felsóhajtottam.
- Nem lehet.
- Miért nem? – nézett rám félve.
- Mert el kell mennem.
- Hová?
- Messzire.
- Veled mehetek?
- Sajnos nem lehet.
- Akkor te se menj. Nem engedlek el! – szorított magához erősen, mire egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Rendben – mosolyodtam el szomorúan. – De akkor tényleg ne engedj el! Megígéred?
- Megígérem – puszilt arcon, majd újra a nyakamhoz bújt.
- Köszönöm – suttogtam, majd mély álomba merültünk mindketten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése