Egy sötét sikátorban ébredtem. Meglepetten ültem fel a földről, ahol eddig feküdtem, és ugyancsak meglepetten konstatáltam, hogy mezítláb és egy ragyogóan fehér ruhában vagyok. Tehát nem álmodtam. Tényleg meghaltam, és most angyal vagyok. Emlékeztem minden egyes szóra a beszélgetésemből Vele. Kezdtem megijedni, hogy őrült vagyok…
Elindultam a sötét kis utcában, ám egy árva lélekre sem bukkantam. Ahogy kiértem a főutcára, már láttam néhány alakot. Egyszer csak egy nő sietett el mellettem, valamit elhagyva maga után. Közelebb mentem, és egy pénztárca volt az. Már épp zsebre tettem volna, mikor rájöttem, hogy: 1., nincs is zsebem; 2., ha már angyal vagyok, aki a mennybe készül, mégsem lehetek többé önző és rossz. Hirtelen felindulásból a nő után siettem, és visszaadtam neki.
- Asszonyom, elnézést, ezt elhagyta! – állítottam meg illedelmesen.
- Te jó ég, a pénztárcám! Köszönöm, az Isten áldjon meg, lányom! – mosolygott rám szívből, és most először éreztem, hogy tettem valami jót is az életben.
Ám később rájöttem, hogy az „életben” kifejezéssel már kicsit elkéstem, hiszen már nem élek, ha úgy vesszük. Ettől függetlenül jobban éreztem magam.
Mire feleszméltem gondolatsoraimból, a nő már nem is volt ott, én pedig úgy gondoltam ideje lesz végre tovább mennem. Bár nem tudtam, merre menjek, elindultam egyenesen, egy mellékutcába, és akkor pillantottam meg őt!
Sötét volt ugyan, de rögtön tudtam, hogy ő az, akit keresek. Éjfekete haja hátra volt fésülve, de néhány kósza tincs rakoncátlanul a szemébe lógott. Fekete póló volt rajta, és azt hiszem egy farmer. Nem tűnt hajléktalannak, sőt, elég márkás cuccai voltak, de mégis olyan szétcsúszottan feküdt ott a fal tövében, mint akinek se pénze, se otthona…
Közelebb merészkedtem hozzá és csak akkor tűnt fel, hogy valami baja van. Alig volt eszméleténél, és az orrából patakzott a vér. Megszaporáztam a lépteim, és sietve leguggoltam mellé.
- Te jó ég, veled meg mi történt? – fogtam meg a csuklóját ijedten, de amint tüzetesebben megvizsgáltam az orrát, máris tudtam a választ. Heroin.
- Figyu, tarts ki, jó? Hallod? – fogtam meg az arcát, és a szemeibe néztem, de alighogy elkezdtem beszélni hozzá, szemei le is csukódtak. – Ne, ne, ne! Basszus!
Tudtam, mit kell tennem, hisz anyám is drogos volt. Nem egyszer mentettem meg a szánalmas kis életét…
Átkutattam a zsebeit a pénztárcája után, és meg is találtam. Ott kellett őt hagynom, míg kerestem egy non-stop gyógyszertárat. Rohantam, ahogy csak tudtam, szerencsére pár saroknyira volt is egy. Berohantam, kikértem a kis üvegcse adrenalint, meg egy injekciós tűt, és már rohantam is vissza hozzá. Pillanatok alatt egyenes, hanyattfekvő helyzetbe fektettem, és levettem róla a pólóját, majd aláterítettem. Az injekciós tűvel felszívtam az adrenalint, majd nekiálltam kitapogatni, hol lehet a szíve. Utóbbi elég nehéz volt, mivel az utcát szürke homály fedte, de végül sikerült. Az egyik ujjam otthagytam azon a ponton, a másik kezemet pedig a magasba emeltem. Nagyot sóhajtottam, majd hirtelen beledöftem a tűt a mellkasába, egyenesen a szívébe, és belefecskendeztem az életmentő folyadékot. Ezzel egy időben a fiú levegő után kapkodva, szinte fulladozva felült, és értetlenül, már-már ijedten nézett rám. Még mindig nehezen lélegzett, és mikor megpillantotta a mellkasából kiálló tűt, szemei focilabda nagyságúakra nőttek. Próbáltam rá vigasztalóan nézni, majd óvatosan kihúztam a tűt a mellkasából. Egyre ijedtebben nézett rám.
- Ki… vagy… te? – nézett a szemeimbe azzal a csodás tekintettel.
Azt hittem meghalok, olyan édes volt! Hopp, ez rossz vicc, hiszen már meghaltam…
- Mégis, mi történt? – folytatta és zavarodottan körülnézett.
- Én találtam rád, itt. Túladagoltad magad!
- Igen, valami rémlik… Te… te megmentetted az életemet?
- Hát, igen. Nagyon így tűnik – vontam meg a vállam, miközben halványan elmosolyodtam.
- Köszönöm – motyogta. – De miért?
- Nem tudom – feleltem elmélázva.
Pedig valójában lett volna rá válaszom. Mert Ő azért küldött. De igazából rá kellett jönnöm, hogy nem csak Miatta tettem. Valahogy éreztem, hogy segítenem kell rajta.
Még mindig gyenge volt, megpróbált felállni, de nem igazán sikerült neki, úgyhogy segítettem.
- Köszi – pillantott rám, mikor felvettem a pólóját a földről és átnyújtottam neki.
- Szívesen – mosolyogtam bíztatóan.
Próbálta felvenni, de még ahhoz is gyenge volt, hogy megálljon a saját lábán. Egy darabig néztem, míg vesződik, de aztán nem bírtam tovább, és megkérdeztem.
- Segítsek?
- Megtennéd? – nézett rám kisfiúsan.
- Persze – mosolyogtam rá ismét, majd rásegítettem a pólóját.
Úgy állt előttem, mint egy árva kiskutya, egyszerűen nem bírtam levenni a szemem a tekintetéről. Olyan elveszettnek tűnt…
- Ne haragudj, de megtennéd, hogy hazaviszel? – nyújtotta felém a kocsikulcsát.
Komolyan azt akarja, hogy én vezessek? Most mentettem meg, és máris meg akar halni? Életemben egyszer vezettem autót…
- Szívesen megtenném, de nem vagyok benne biztos, hogy még tudok vezetni. Elég régen vezettem már – füllentettem elgondolkozva.
Végülis nem hazudtam. Tényleg régen vezettem már. Csak éppen azt nem tettem hozzá, hogy az is csak egyetlen egyszer volt.
- És jogsim sincs! – tettem hozzá, hátha meggyőzöm.
- Kérlek! – nézett rám könyörögve, és én egyszerűen nem bírtam ellenállni. De várjunk csak! Ez már nem a vonzalom első jele? Még a végén igaza lesz. Pedig előre figyelmeztetett. De nem! Nem szeretek belé és kész! Ez egyszerűen nevetséges…
- Hát jó – vontam meg a vállam, mire halványan rám mosolygott.
Ezért már megérte…
- Tényleg nagyon köszönök mindent! – szólt halkan immár a kocsiban.
- Nincs mit, csak majd navigálj, hogy merre menjek – magyaráztam félénken, miközben görcsösen szorítottam a kormányt. Végülis ha lassan megyek, nem lehet semmi probléma.
- Ja igen, persze. Itt végig egyenesen, majd szólok, hogy mikor fordulj be. Amúgy ne haragudj, de még be sem mutatkoztam. Bill vagyok, Bill Kaulitz!
- Tudom – vágtam rá, és csak ezután jöttem rá, mekkora hülyeséget csináltam.
Elárultam saját magam. Te jó ég, ezt hogy magyarázom ki?! – Vagyishogy…
- De hülye vagyok! Gondolhattam volna, hogy nem kell bemutatkoznom – nevetett fel halkan, de szinte rögtön abba is hagyta. Gondolom még rosszul volt. De én ezt nem értem. Tud rólam, meg Róla, meg erről az egészről?
- Tessék?
- Hát gondolhattam volna, hogy te is ismersz. Ha az ember világsztár, nem csak a rajongói ismerik…
Esküszöm, hogy nem nagyképűen hangzott. Inkább olyan volt, mintha elege lenne az egészből, és legszívesebben elmenekülne az egész világ elől. Ezek szerint világsztár. De hogy-hogy én még nem hallottam felőle? Vagy mégis, csak nem emlékszem? A fene tudja…
- Ja, igen – mosolyodtam el.
- Na, és téged, hogy hívnak angyalkám? – mosolygott rám kedvesen.
A kormány egy másodpercre megremegett a kezemben. Még a szívem is kihagyott egy dobbanást…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése