Angyal a pokolból – Part 1.

Tisztán emlékszem a halálom napjára. Hideg és szürke nap volt, még az eső is egész nap szemerkélt. Épp az éjszakai bárból tartottam hazafelé, ahol dolgoztam, mikor két férfi támadt rám. Az egyik kést szorított a torkomhoz, míg a másik megerőszakolt, végül pedig egy kést döfött a hasamba. Még most is tisztán érzem, ahogy a fájdalom átjárja a testem. Ahogy az alvadt véremtől ragadnak az ujjaim.

Sokáig szenvedtem, már szinte könyörögtem, hogy a halál magával ragadjon. És meg is történt. A szemeim lecsukódtak, és mintha egy másik világba csöppentem volna. Bár ott nem volt semmi…

- Üdvözöllek Annabella! – hallottam meg egyszer csak egy mély férfihangot.

Ijedten néztem körül, de sehol senkit nem láttam. Sőt, igazából tényleg semmit sem láttam, csakis kizárólag sötétséget.

- Hol vagyok? – tettem fel a kérdést, ami már azóta foglalkoztatott, mióta magamhoz tértem a „semmi közepén”.

- A köztesben – jött a válasz, a már ismert mély hangon.

- Mi az, hogy a „köztesben”? – húztam fel a szemöldököm értetlenül.

- Sem a mennyben, sem a pokolban. A köztük lévő átmenetben.

Fogalmam sem volt hirtelen, mit mondjak, vagy gondoljak. Egy dolgot tudtam, nevetségesen hangzott az egész.

- Várjunk csak, én most meghaltam?

- Igen.

- De hát itt vagyok.

- Valójában nem létezel. Már nem vagy ember többé.

- Na, és te ki vagy? Várj, hadd találjam ki! Isten! – gúnyolódtam színpadiasan.

- Pontosan – felelte nyugodtan a hang.

- Na persze! – forgattam a szemeim. – Oké, már majdnem bevettem. De most már elég lesz!

- Ez nem vicc, Annabella! Én vagyok Isten!

- Na jó, mi ez az egész? Már megint beszívtam, vagy mi van? Várjunk csak, az nem lehet… – kaptam a hasamhoz, pont ott, ahol az emlékeimben megkéseltek. Újra eszembe jutott az a rengeteg fájdalom és szenvedés. – A két férfi… megtámadott… és az egyik megerőszakolt… aztán leszúrt – sorban jöttek elő az emlékképek, én pedig borzongva gondoltam vissza rájuk. – De mi történt utána? Nem emlékszem – motyogtam erőtlenül.

- Meghaltál – fejezte be a hang helyettem.

- De hát, az nem lehet!

- De igen.

- Na jó, tegyük fel, hogy elhiszem. Mit keresek itt?

- Választanod kell, menny vagy pokol!

- Na jó, ez azért most már tényleg sok! Marha vicces! – nevettem fel kényszeredetten.

- Hiába nevetsz ki, Annabella! Neked kell választanod!

- Bella! Utálom az Annabellát! – morogtam sértődötten. – Amúgy meg, én ezt nem értem. Ez valami akció? Mert ha lehetne választani, akkor gondolom mindenki egyértelműen a mennyet választaná. Hiszen ki akar a pokolban elégni?

- Nem Annabella! Mindig mindenki saját maga választ. Menny vagy pokol, te döntesz!

- Tehát, akkor most én választhatok? – kérdeztem döbbenten, egy pillanatra elfeledve, mennyire nem hiszek ebben a marhaságban.

- Igen – helyeselt.

- Van gondolkodási idő?

- Van. De ne gondolkozz sokáig, mert elveszted a további lehetőségeid.

- Oké. Döntöttem – vigyorodtam el. – A mennyet választom.

- Gondoltam. Nagyon helyes.

- És most akkor tuti odamegyek? Ez nem valami átverés?

- Nem – nevetett fel.

Hangja érdes volt, mégis kellemesen csengett.

- Biztosan odakerülsz, amennyiben teljesíted a feladatod.

- Milyen feladat? – kerekedtek el a szemeim.

- Be kell bizonyítanod, hogy valóban a mennyországba tartozol!

- De hát nem azt mondtad, hogy én dönthetek?

- De. És döntöttél is! Most pedig bebizonyítod, hogy igenis jól döntöttél.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Végülis logikus.

- Na, és mi lesz a feladatom?

- Azt sajnos nem mondhatom el. Neked kell rájönnöd! De ne aggódj, tudni fogod, ha eljön az idő.

- Ha ennyire biztos vagy benne, hogy tudni fogom, akkor miért nem mondod el most?

- Mert nem.

- Pedig egy csomó időt megspórolhatnánk vele! – tettem karba a kezeim, mire rosszallóan figyelmeztetett.

- Annabella, ne légy akaratos és türelmetlen!

- Jó-jó, bocsánat – forgattam a szemeim. – De mondtam már, hogy Bella! Na, és hol lesz a feladatom? Itt a semmi közepén? Vagy a pokolban? – vigyorogtam ördögien.

- Ó, nem, nem! A feladatod nem itt lesz, hanem lent a Földön.

- Micsoda? De hát én meghaltam. Hogy mehetnék vissza oda?

- Angyal vagy, de ha úgy döntök, visszaküldhetlek.

- De hát az angyalok nem a mennybe kerülnek? – ráncoltam a homlokom.

Ha másban nem is, abban biztos voltam, hogy az angyalok a mennyben laknak. Legalábbis a mesékben így van, nem?

- A jó angyalok igen. De Lucifer angyalai nem.

- Az ördögnek is vannak angyalai? A pokol angyalai? – néztem egyre zavarodottabban.

- Pontosan.

- Azta ku… mindenit! – javítottam ki saját magam, mikor észbe kaptam. – Ez most szíven ütött!

- Ha kicsodálkoztad magad, indulhatnál. Fogytán az időnk…

- Ez időre megy? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Nem, dehogy! – hangján hallottam, hogy mosolyog, ez azért megnyugtatott.

- Hála Istennek! – sóhajtottam fel, és mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is mondtam, nevetni kezdtem. – Igen, pont neki hála, vagyishogy neked!

Már fogtam a hasam a nevetéstől. Talán csak azért találtam ilyen viccesnek, hogy egy kicsit eltereljem a gondolataim.

- Ideje lenne megkomolyodnod, Annabella!

- Csak Bella! És minek? A komoly emberek mindig megkeseredettek – magyaráztam sértődötten.

- Ahogy gondolod. Viszont ideje lenne indulnod.

- Hát jó. És most rögtön kezdem majd a feladatot is?

- Igen. Annyit elárulok, hogy fontos szerepe lesz egy fiúnak. A neve Bill Kaulitz. De előre figyelmeztetlek, nem szerethetsz belé!

Nem értettem, miért mondja ezt. Esélyét sem láttam ilyesminek.

- Miért szeretnék bele egy vadidegenbe? Nem, az kizárt, hogy beleszeressek valakibe is!

- Legyen úgy, ahogy mondod! Semmilyen komoly érzelmet ne táplálj senki iránt, mert ha teljesíted a feladatod, vissza kell, hogy térj ide!

- Örömmel.

- Ja igen, és még valami. Nem lesz könnyű, erre készülj fel!

- Csak sikerülni fog – elmélkedtem hangosan.

Mindez persze csak azért volt, hogy mondjon pár bátorító szót.

- Sikerülni fog, ettől nem félek – újra éreztem, hogy elmosolyodik, és ez hirtelen nagyon kíváncsivá tett.

- Akkor? Mitől félsz?

- Indulnod kell! – utasított, én pedig már épp kérdőre vontam volna, hogy miért nem válaszolt, mikor hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj, és őrült módon zuhanni kezdtem…