9. rész

A következő napokban rengeteg dolgom volt és szinte semmire sem volt időm. Épp ezért mondtam nemet Simone-nak, mikor megpróbált elhívni, hogy egyik szombaton ebédeljek velük. Kedvem lett volna elmenni, hiszen Simone tényleg egy nagyon szimpatikus és kedves nő, de sajnos a munkám miatt nem engedhettem meg magamnak, hogy elmenjek. Azt viszont megígértem, hogy amint lesz időm, felhívom őt. Pár héttel később már minden könnyebb lett. Kevesebb ügyem volt, így egy kicsit volt időm pihenni. Egyik pénteken Simone megint felhívott. A kedves nő hangjában megint öröm és izgatottság csendült fel, így örültem, hogy végre nem kellett elutasítanom kedves ajánlatát.

- Annyira örülök, hogy végre el tudsz jönni hozzánk! A fiaim már rendkívül izgatottan várják, hogy végre találkozzanak veled! És persze Gordon is – mesélte boldogan a telefonban.

- Én is már nagyon várom – feleltem kedvesen.

- Csodálatos. Akkor holnap délre várunk – mosolygott Simone a vonal túlsó végén, amit persze én nem láttam, de éreztem.

- Rendben. Akkor holnap. Szia!

- Szia!

Másnap reggel már korán felkeltem és kicsit rendet raktam a házban. Olyan 10 óra fele elindultam, hogy biztosan odaérjek délre. Mikor észrevettem, hogy se a forgalom, sem pedig az időjárás nem tett keresztbe és még rengeteg időm maradt, úgy döntöttem bemegyek egy üzletbe és veszek egy üveg bort, hogy mégse menjek üres kézzel. Meglepődöttségemre nagyon hamar Loitshébe értem. Még csak negyed 12-t mutatott az órám, mikor leparkoltam Simone és Gordon háza előtt. Miután becsengettem, pár másodperc múlva már meg is jelent az ajtóban, a mindig mosolygós Simone.

- Nahát! Már itt is vagy? Egyébként, szia! – adott 2 puszit, majd betessékelt.

- Szia! Tudom, kicsit korán jöttem, de attól tartottam, hogy késni fogok, így hát hamarabb indultam… de ugye nem baj? – néztem bűnbánóan.

- Jaj, ne butáskodj már! Dehogy baj, csak még nem készültem el az ebéddel. A fiúkat alig lehet felkelteni. Szerintem egy tucat gránát is kevés lenne kirobbantani őket az ágyból – nevetett fel a nő vidáman.

- Ilyen hétalvók? – kacagtam fel én is diszkréten.

- Bizonyám – sóhajtott Simone. – Az meg micsoda? – szólalt meg hirtelen, mikor tekintete a kezemben lévő kis ajándéktáskára tévedt.

- Áh, semmi! Csak egy kis apróság – nyújtottam át.

- Jaj, Hilary drágám. Nem kellet volna. Mondtam, hogy ne hozz semmit, csak magadat – dorgált Simone kedvesen, mikor belepillantott a táskába.

- Tudom, de ez semmiség – mosolyogtam.

- Jaj, te! Gyere, menjünk a nappaliba, mindjárt lehívom a fiúkat. Tudod, nem említettem nekik, hogy ki jön, csak annyit mondtam, hogy egy nagyon régi ismerős jön el ebédre. Bár már többször kérdezősködtek, de én meglepetésnek szántam – magyarázta izgatottan.

- Értem. Hát most már én is kíváncsi vagyok rájuk – mosolyogtam.

- Ülj csak le. Máris hívom őket – kacsintott, majd a lépcső aljához ment és onnan kiabált a fiainak.

- Fiúk! Gyertek le! Vendégünk érkezett!

- Máris megyünk anya! – hallatszott fentről kórusban.

Aztán Simone újra felém fordult.

- Sajnálatos módon a férjem, Gordon, még nem ért haza. De ígérte, hogy ő is betoppan egy kicsit később.

- Örülök – mosolyogtam és ekkor beszélgetés, majd léptek hallatszottak fentről.

Pár másodperccel később a lépcső alján két srác állt. Mikor találkozott a tekintetünk, mindhármunkon óriási meglepődöttség lett úrrá.

- Te? – kérdezték az ikrek teljesen egyszerre.

- Ti? – vágtam rá.

Ekkor Tom egy pillanatig plafonra emelte tekintetét, és elgondolkodott, majd ikréhez fordult.

- Te honnan ismered? – nézett rá értetlenül.

Még mielőtt Bill egy szót is szólhatott volna, Simone szólalt meg, hiszen ő is meglepődött „kissé”.

- Ti ismeritek egymást? – nézett felváltva mindhármunkra.

- Sajnos igen – csúszott ki a számon talán túlságosan is udvariatlanul.

- Hogy érted azt, hogy sajnos? Talán valami baj van? – nézett rám az ikrek édesanyja aggódva.

- Nem, nem… semmi. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én most elmegyek – álltam fel, majd tettem egy lépést, de ekkor Bill váratlanul megszólalt.

- Ne! Kérlek, ne menj!

Volt a hangjában valami megmagyarázhatatlan. Valami, ami nem engedett.

- Elmagyarázná nekem valaki, hogy mégis mi folyik itt? Hilary, miért akarsz elmenni? – nézett rám most Simone.

- Tom miatt – felelte Bill, még mielőtt megszólalhattam volna. – Igazam van? Ő miatta, ugye? – nézett mélyen a szemeimbe Bill, mire én csak halványan bólintottam.

- De hát mégis mi történt? – nézett anyja az idősebbik Kaulitzra.

- Semmi – vonta meg a vállát a fiú, mire legszívesebben leütöttem volna.

- Méghogy semmi – csattant fel Bill. – Mondd csak el szépen Tom! Hadd tudja meg anya is! – folytatta cinikusan a kisebbik.

- Tom? Várom a magyarázatod! – nézett fiára Simone idegesen.

Egyre fagyosabb lett a légkör.

- Nem tudom, miről beszél Bill – vágta rá Tom unottan.

- Nem tudod?! Jó! Akkor majd elmondom én! Tomot, kérlek szépen bevitték a rendőrségre! – mesélte Bill gúnyosan.

- Micsoda? – rémüldözött Simone, mire Tom csak a szemeit forgatta.

- Igen, jól hallottad anya! Egy rajongó feljelentette nemi erőszak vádjával. Persze ez mind hazugság volt és Tom ártatlan… – utóbbit sietett hozzátenni, anyjuk rémült arckifejezése láttán. – Hilary volt az ügyvédje. Ha ő nem segít neki, akkor talán még most is vizsgálnák az ügyet. De persze ez Tomnak nem volt elég, elhívta vacsorázni Hilaryt és… – folytatta volna tovább Bill, de én közbeszóltam, hiszen tudtam, hogy ez nem csak Tomnak, de nekem is kínos.

- Bill! Elég. Hagyd – szólaltam meg csendesen.

Mindenki egy emberként döbbenten tekintett rám. A legértetlenebbül Tom nézett.

- De hát… – tátogott Bill, meg sem tudott szólalni a meglepődöttségtől.

- Nem érdekes… hagyd! – tettem hozzá.

- De ha már elkezdte… miért? Mit csinált Tom?

Simone értetlenül nézett ránk. Fogalma sem volt, mi történhetett, ami ennyire felzaklatott mindannyiunkat. Nem volt más hátra, mint kitalálni valami hihető történetet. Méghozzá sürgősen…