8. rész

Az ajtóban egy hosszú tépett hajú srác állt. Magas volt és rettentően vékony és törékeny. Fekete hajában, néhány fehér melírcsík is feltünt itt-ott. A körmei ugyancsak feketére voltak festve, és fekete sminkje igencsak kiemelte gyönyörű, mogyoróbarna szemeit. Ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna valahol ezt a tekintetet. De a megjelenésére egyáltalán nem emlékeztem. Pedig ha láttam volna már, azt biztos megjegyeztem volna. Így ránézésre, igazi, vad rockernek tűnt. Sötét, szűk farmert és fekete bőrdzsekit viselt és rengeteg kiegészítőt. Ám az arcavonásai, vad stílusával ellentétben lágyak voltak. Kicsit talán túl lágyak is, ahhoz képest, hogy fiú. De meg kell hagyni, jól állt neki. Elég különös egyéniség volt. A kisugárzása egyszerűen elvarázsolt.

- Hello! Hilary Fleming? – kérdezte kicsit bátortalanul.

A hangja lágy volt, mégis férfias. Rögtön tudtam, hogy nem olyan kemény, mint amilyennek mutatja magát.

- Igen. Ki keresi? – szedtem végre össze magam.

- Bill Kaulitz vagyok és szeretnék elnézést kérni – nézett rám azzal az ártatlan tekintetével.

- Kaulitz?! Szóval innen fúj a szél! Tom küldte? – néztem rá gúnyosan.

- Nem. Dehogyis! Nem tud róla, hogy itt vagyok – felelte hadarva.

- Mégis ki maga? Valami rokona? – kérdeztem értetlenül.

- Pontosabban az öccse – válaszolta közömbösen.

- Áh, remek! Szóval öccse is van?! Tudja mit? Hagyjanak engem békén! Elegem van a Kaulitzokból! – mondtam cseppet sem kedvesen, és éppen rácsuktam volna az ajtót, de a fekete a küszöbre tette az egyik lábát. Én reflexszerűen a lábára néztem, majd egyenesen az arcába. Csak néztem és néztem az arcát és próbáltam rájönni, hogy vajon mit is akar tőlem. A szeme most ijedtséget és szomorúságot tükrözött. Nem volt időm sokáig töprengeni, hogy ez mit jelenthet, ugyanis megszólalt.

- Én megértem, hogy dühös és meg is van rá az oka, de kérem, hallgasson meg! – itt tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. – Én nagyon hálás vagyok, hogy segített a bátyámnak és szeretném megköszönni…

- Semmi szükség rá. A bátyja már épp eléggé megköszönte – tettem karba a kezeim.

- Tudom. És ezúton is szeretnék bocsánatot kérni a tesóm nevében is! – nézett rám, mire én csak sóhajtottam egyet. – Nézze! Én tényleg nagyon sajnálom, amit a bátyám tett az tényleg óriási udvariatlanság volt!

- Udvariatlanság?! – háborodtam fel. – Az nem kifejezés!

- Lehet, hogy nem így kellett volna kifejeznem magam…

- Hát ez enyhe kifejezés volt! A bátyja egy undorító szemét alak! Már ne is haragudjon – mondtam még mindig dühösen. – Amúgy meg maga meg honnan tud róla? Még dicsekedett is?

- Tudja, mivel ikrek vagyunk, ezért mindent elmondunk egymásnak…

- Ikrek? Nem azt mondta, hogy a bátyja? – néztem értetlenül.

Nem értettem, hogy 2 ikertestvér mégis hogy különbözhet egymástól ennyire.

- De, a bátyám. 10 perccel idősebb nálam – mosolyodott el.

- Értem – bólintottam.

- Szóval… akkor én megyek is… csak ezért jöttem… hogy bocsánatot kérjek – hátrált is az ajtóból.

- Nem akar bejönni egy kicsit? Ha már idefáradt csak ezért… végül is nem a maga dolga lett volna.

- Hát nem is tudom. Nem akarok zavarni – mosolyodott el megint.

Annyira jól áll neki, ha mosolyog, gondolkodtam el.

- Nem zavar – mondtam már egy kicsit kedvesebben. – Mr. Kaulitz, érezze magát otthon! - tártam ki az ajtót.

- Köszönöm. Szóval Ön amerikai? – kérdezte, miközben besétált az ajtón.

- Igen, de mi lenne, ha tegeződnénk? Már ha magának nem gond. Csak, mert én utálom a magázást. Csak az ügyfeleimmel ugye muszáj és ezért is kezdem megszokni… – nevettem.

- Oké.

- Rendben. Kérsz valamit? Inni, enni esetleg?

- Hát inni valamit elfogadnék! – válaszolta.

- Gyere! Éppen főztem, szóval nem lenne baj, ha a konyhában telepednénk le?.

- Nem. Dehogy – sietett a válasszal, majd követett a konyhába.

- Foglalj helyet – mutattam a székekre, mire ő leült.

- Szóval… Mit kérsz? Ásványvizet, Colát, narancslevet, Ice Teát vagy Red Bullt? – nyitottam ki a hűtőt, majd soroltam a választékot.

- Red Bull is van? – kérdezte meglepődötten.

- Aha. Miért, szereted? – néztem rá.

- Imádom – vigyorgott, mire kivettem 1-1 dobozzal.

- Akkor jó, mert én is – vigyorodtam el, majd nyújtottam is az egyik dobozt.

- Te vagy eddig a második ember, akit ismerek, és tart otthon Red Bullt. – mosolyogva nézett rám.

- Komolyan? És ki a másik? – kérdeztem miközben, újra a leves alá gyújtottam.

- Egy barátom, Andreas. De ő is legtöbbször csak miattam - nevetett.

- Na, akkor legalább van bennünk valami közös. Én például mindennap megiszok egyet, mert különben leginkább egy élőhalottra emlékeztetek – nevettem.

- Én is hasonlóképp vagyok vele – nevetett ő is és ekkor megszólalt a mobilja. Előhalászta a zsebéből, a kijelzőre pillantott, majd rám. – Elnézést… – mutatott a mobilra, mire én mosolyogva bólintottam és a levest kezdtem kevergetni.

- Igen?

- Hol vagy?

- Öhm… kajálni!

- Hol?

- Egy Mc Donald’s-ban! – vágta rá a fiú gyorsan.

- Egy Mc Donald’s-ban. Kajálni. Bill, azért ennél többet vártam tőled… Gyere már haza, mert van egy kis helyzet, és te folyton ilyenkor nem vagy itthon, amikor szükségem lenne rád. Különben is, nem is szóltál, hogy elmész. Nem igaz, hogy egyszer sem tudsz…

- Jól van, jól van! Nyugodj le, oké? Máris indulok. Csá – nyomta ki a telefont. – Ne haragudj, de Tom már aggódik! Nem szóltam neki, hogy elmegyek, így hát, most enyhén ideges… - húzta a száját Bill. - Rendben. Megértelek – mondtam egy halvány mosoly kíséretében.

- Hát akkor… köszönöm szépen a Red Bullt! – mosolygott.

- Szívesen. Kikísérlek – néztem a szemeibe mosolyogva.

Elkísértem az ajtóig.

- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek – mondta kedvesen.

- Én is. Te teljesen más vagy, mint a bátyád – feleltem én is kedvesen.

- Tudom – mosolyodott el. – És még egyszer nagyon sajnálom, ami kettőtök között történt…– kezdett bele.

- Bill! Ez nem a te dolgod! Ne kérj olyasmiért bocsánatot, amit nem te, hanem az ikertestvéred követett el. – néztem mélyen a szemébe.

Végtelenül gyönyörű szemei voltak, ez nem kétséges.

- Köszönöm. Remélem, még találkozunk – mosolygott még utoljára, majd elment.