48. rész – Hiábavaló küzdelem?!

- Tom! Nem láttad a mobilom? Előbb még itt volt valahol – kérdezte Bill a fotelben ülő bátyjától, aki úgy meredt a TV képernyőjére, mint aki menten halálra unja magát. Bill közben sorra emelte fel a kanapén lévő párnákat, hátha megleli a kis kütyüt.

- Nem – felelte az idősebbik mogorván, majd csatornát váltott.

- De basszus, előbb még itt volt az asztalon. Tuti nem raktad el?

- A kurva életbe, mondom, hogy nem láttam a kibaszott telefonodat! – ordibált teli torokból a gitáros, mire Bill értetlenül meredt rá.

- Most meg mi a bajod? Már kérdezni sem lehet?

- Nem, bazd meg! Az a bajom, hogy megmondtam, hogy nem láttam a kikúrt telefonodat, és te ezt nem vagy képes felfogni!

- Na jó, vegyük úgy, hogy nem is beszéltünk, oké? Ha bocsánatot szeretnél kérni, fent leszek a szobámban – indult a lépcső felé.

- Nincs miért, nem csináltam semmit…

- Ha tényleg így gondolod, oké! Legyen!

- Várj Bill, nem úgy értettem! – pattant fel a fotelból egy szempillantás alatt. – Ne haragudj, sajnálom! – kérlelte, de Bill már a lépcsőfordulóban járt. – Könyörgöm, Bill!

Az idősebbik fiú hangja olyan szomorúan csengett, hogy Bill szíve majd megszakadt. Félretette hát férfiúi büszkeségét, és visszafordult bátyjához.

- Miért nem mondod el, mi a bajod? Tudod, hogy úgyis tudom, ha baj van. Talán tudnék segíteni.

- Csak… Abigail az. Több mint három napja nem beszéltünk, és eléggé aggódom. Egyszersem hívott fel. Még egy SMS-t sem küldött!

- És miért nem hívtad fel te?

- Mert… egyszerűen csak nem. Próbáltam, milliószor kikerestem a nevét, de a hívásgombot egyszerűen soha nem tudtam megnyomni. Mi van ha… mi van, ha azért nem jelentkezett, mert rájött, hogy sokkal jobbat érdemel nálam?

- Na és mi van, ha egyszerűen csak hülye vagy, és beképzeled magadnak? Alábecsülöd magad, Tom! Jó ember vagy, csak éppen egy kicsit hülye.

- Kössz! – szisszent fel az idősebb.

- Most komolyan. Hívd fel, kérdezd meg, hogy van! Hívd el vacsorázni, és beszélgessetek! Ha problémátok van, beszéljétek meg, másképp nem fog működni.

- Honnan tudsz te ennyi mindent a kapcsolatokról?!

- Erre vannak az öcsikék, nem? – mosolyodott el Bill.

- Hogy kioktassák a bátyjukat? Nem hinném – nevetett fel a gitáros. – Na és mi van Veletek?

- Semmi. Nincs többé olyan hogy „Velünk”. Olyan van, hogy „Velem”, meg olyan, hogy „Vele”!

- Ezt nem mondhatod komolyan!

- Mit?

- Hát, hogy feladtad. Az a Bill Kaulitz, akit én ismerek, az sosem adná fel. Ő mindig megkapja, amit akar. Számára nem léteznek, hol-mi „Andreas-akadályok”!

- Én is azt hittem – sóhajtott fel a fekete, majd arcát tenyereibe temette és hátradőlt a kanapén. – Viszont most nem egy tárgyról van szó. Egy tárgynak nem kell akarnia, hogy megkapjam. Bemegyek a boltba, megveszem, és máris az enyém. De ha nem tárgyról beszélünk, hanem egy sokkal értékesebb dologról – mondjuk Samantháról –, akkor máris bonyolultabb az egész. Ha személyről van szó, a személynek kölcsönösen akarnia kell, hogy megkapd, máskülönben esélytelen az egész.

- Te most arra célzol, hogy azért mondtál le Róla, mert esélytelen, hiszen Samantha nem akar a „tiéd lenni”.

- Pontosan.

- Hát te nagyon hülye vagy! Samantha szeret téged!

- Mégsem bontja fel az eljegyzését Andreasszal.

- Felfogja, hidd el nekem!

- Miért vagy te ebben olyan biztos?

- Csak mert! Tudom és kész. Na, pattanj!

- Hova?

- Hát látogasd meg, vagy tudom is én, beszélj vele!

- Inkább passzolok. Nem futhatok utána örökké! Csak játszott velem… Nem akar tőlem semmit. De ha már itt tartunk, én sem tőle! Kihasznált. Visszaélt a szerelmemmel. Ez undorító… – gondolkozott hangosan az énekes elborzadva. Még a hideg is kirázta egy pillanatra. – Hogy hihettem neki?!

- Nem gondolod, hogy kicsit talán túlreagálod?

- Nem! Tom, te tudod a legjobban, mennyit szenvedtem már. Annyira nagy baj, hogy végre boldog akarok lenni? Nekem is ugyanúgy kijár, mint a többi embernek. És ha Samanthától nem kaphatom meg ezt a boldogságot, akkor majd megkapom valaki mástól.

- Bízom benned öcskös! Tudom, hogy helyesen fogsz dönteni – veregette meg öccse vállát Tom.

- Kössz, én is remélem…

* * *

Már három napja nem beszéltek. Pontosan a vacsora óta. Samantha a munkájába temetkezett. Mind a három nap későn érkezett haza, mert dupla annyi pácienst vállalt. Andreas pedig újra a cég ügyeivel foglalkozott, talán jobban, mint valaha. A negyedik nap Andreas lépett. Nem bírta tovább. Épp vacsoráztak, teljes csendbe burkolózva.

- Elég volt ebből Samantha! – csapta le a szalvétáját a fiú.

Samantha ugyanolyan csendben ült tovább. Még az evéssel sem hagyott fel. Bár inkább csak turkálta az ételt.

- Ez lennénk mi?! Komolyan ennyit érünk? – kérdezte Andy csalódottan. – Egy hét múlva összeházasodunk. Ma van a negyedik napja, hogy nem beszélünk. Mi történik velünk? Hm? Te tudod? Ha van valami, kérlek szólj! Mondd el, még akkor is, ha fáj, oké?

Sam még mindig nem szólalt meg. Inkább mereven kibámult az ablakon, és a korai téli tájat figyelte. Az első hó ugyan még nem esett le, de a fák már mind kopaszon árválkodtak, és az esti hidegben az óriási köd sem maradhatott el.

Andreas nagyot sóhajtott, majd újra megszólalt:

- Már nem akarsz összeházasodni velem?