4. rész

- Hilary Fleming vagyok és szeretnék magának valamit átadni – nyújtottam a kezem, ő pedig illedelmesen kezet rázott velem – Hilary Fleming? Hilary Aubrey Fleming? – kérdezte mosolyogva.

- Igen, de… honnan tudja…? – csodálkoztam.

- A harmadik neved? – kérdezte még mindig mosolyogva, mire bólintottam. – Többet tudok rólad, mint hinnéd! – kacsintott. – Na gyere, bújj beljebb! – tessékelt be a házba.

Szóhoz sem jutottam, csak kapkodtam a levegő után.

- Most biztos azt kérdezed magadtól, hogy mégis ki vagyok én? Igaz? – kérdezte még mindig mosolyogva.

- Hát… őszintén szólva érdekelne – mosolyogtam el magam.

- A válasz egyszerű. Szomszédok voltunk. Még nagyon régen. Ezek szerint már nem emlékszel rám, igaz?

- Igaz – húztam a szám.

- Nem baj. De legalább őszinte vagy – kacsintott. – Anyád meg én erős barátságot kötöttünk, amikor ideköltöztem a családommal – mesélte Simone. – Nem sokkal miután a férjemmel elváltunk, találkoztam Gordonnal és 2 évre rá, úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk Loitscheben. A fiaim először utálták ezt a kis falut. Ők túl csendesnek tartották. Már akkor is szerették a nyüzsgést. Az iskolában pedig, bántották őket. Egyedül te voltál a barátjuk. Tényleg nem emlékszel?

- Nem igazán – mondtam elgondolkozva.

- Mindegy. Szerintem ők sem emlékeznek már rád. Túl rég volt az már. Majd bemutatlak nekik! Tényleg, hol is laksz most?

- Berlinben – válaszoltam.

- Á, Berlinben! Akkor ki tudja, lehet, hogy találkoztok is majd. Ők is sokat vannak Berlinben – mosolygott Simone.

- Értem! Hát remélem – bólintottam.

- Tényleg. És anyukád hogy van? – kérdezte kíváncsian.

- Öhm… igazából ezért is jöttem – hajtottam le a fejem. – Anyukám elhunyt. 1 hónapja.

- Jézusom! Kicsikém, sajnálom! – ölelt át. – Részvétem – suttogta, miközben néhány kósza könnycsepp gördült le az arcán. – És mi történt?  Jaj, ne haragudj, nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz beszélni róla...

- Nem. Semmi baj. Rákos volt. Írt nekem egy levelet a halála előtt – szipogtam. – … amiben kérte hogy ezt adjam át magának – nyújtottam át a dobozt, ami még mindig a kezemben volt.

- Köszönöm – törölte le a könnyeit. - Nyugodtan tegezz csak.

- Rendben – bólintottam halványan mosolyogva. - Azt hiszem nekem most mennem kell! Tudja… azaz hogy tudod, holnap dolgozom – álltam fel.

- Értem. Akkor kikísérlek. Remélem, azért meglátogatsz még – mosolyodott el.

- Amint lesz időm, megígérem, hogy benézek. – mosolyogtam kedvesen.

- Jól van. Rendben. Várj, felírom a telefonszámomat. Majd hívj fel, mielőtt jössz, hátha haza tudom csalni a fiúkat – nevetett, közben felírta egy cetlire a telefonszámot, majd a kezembe adta.

- Oké. Rendben. Meglesz. Köszönöm szépen a vendéglátást! Szija! - mosolyogtam, majd elindultam a kocsimhoz.

Kifelé menet és még a kocsimban is, azon gondolkodtam, hogy Simone mennyire emlékeztet anyára. Tisztára mintha csak testvérek lennének. Nem csak külsőleg, de belsőleg is nagyon hasonlítottak. Nagyon kedves volt és mindenképp szerettem volna még találkozni vele.

1 hét múlva jött egy érdekes hívásom. Nagyon örültem neki, ugyanis biztos voltam benne, hogy nagy üzlet lesz.

- Hil! Telefon az 1-esen – hajolt be az ajtón Mel.

- Köszi! – mondtam – Halló, tessék! – vettem fel a telefont.

- Hilary Fleminggel beszélek? – szólt bele egy férfihang.

- Igen. Miben segíthetek? – kérdeztem.

- Miss Fleming! Hallottam, hogy Ön nagyon remek ügyvéd hírében áll és a segítségét szeretném kérni. Mikor tudnánk találkozni? – kérdezte.

- Akár még ma is! – néztem az órámra. – 10-kor van egy tárgyalásom… öhm, olyan fél 1? 1 óra fele?

- Remek! – felelte a férfi.

- Mondjuk akkor, 1-kor a "Grand Café" kávézóban? – kérdeztem.

- Rendben. Köszönöm. Viszonthallásra!

- Én köszönöm, viszhall! – tettem le a telefont.

Egész délelőtt alig tudtam koncentrálni. Kivéve a tárgyaláson. Ott muszáj volt. Délután fél 1-kor elindultam a kávézóba és egyre pont oda is értem, mivel gyalog mentem. Körül néztem, és nem láttam senkit, úgy hogy leültem egy asztalhoz. Körülbelül 5 perce ülhettem ott, mikor valaki mögöttem megköszörülte a torkát.

- Miss Fleming?

- Igen! – fordultam meg, majd felálltam és kezet fogtunk.

- Én David Jost vagyok! – mosolygott a 30-as éveiben járó, barna, rövid hajú férfi.

Meg kell, hogy említsem, elég jóképű volt.

- Szóval… először is! Szerintem tegeződjünk. Egyikünk sem olyan öreg és megkönnyíti az együttműködést.

- Egyetértek! – bólintott David.

- Jól van. Tehát akkor térjünk a tárgyra! Miért is keresett fel pontosan? – kortyoltam bele a Cappuccinoba, amit időközben kihoztak.

- Hát igen… óriási problémám van! – panaszolta gondterhelten.

- Ki vele, mert különben nem tudok segíteni – mosolyogtam.

- Rendben. Tehát. Nekem van egy bandám. Manager vagyok. A Tokio Hotel managere. A Tokio Hotelről hallottál már, nem? – nézett rám kíváncsian.

- Kellett volna? – húztam fel a szemöldököm, mire a managernek tátva maradt a szája. – Csak vicc volt. Így hallásból ismerem őket, de egyébként nem. Na de folytasd csak… ! – néztem rá.

- Rendben. Tehát az egyik tag, Tom, most éppen a rendőrségen ül és kihallgatják…

- És miért is? – néztem meglepődötten.

- Nemi erőszak. Valószínűleg egy naív kis fanocska így állt bosszút kedvencén, aki nem akart az ő Rómeója lenni – nevetett fel keserűen a manager.

- Tehát Tom ártatlan. Akkor nem lehet gáz. De beszélnem kell vele – sóhajtottam.

- Tudom! Lehetne, hogy még ma? Tudod nagyon sürgős! És ami a legfontosabb, titokban kell tartani! - tagolta a manager és körülnézett, nem hall-e minket valaki.

- Rendben. Hol van? A berlini rendőrkapitányságon? – kérdeztem.

- Igen, ott. De gyere, elviszlek! – ajánlotta fel, majd felállt és elindultunk.

Hamar odaértünk, hiszen nem volt messze a rendőrség. Amint beértünk, egy rendőr rögtön bevezetett minket a vádlotthoz.