2. rész

Másnap reggel nagyon fáradt voltam, így a munka is lassabban ment. Egyszer csak csörgött a telefonom.

- Halló! – vettem fel.

- Hilary te vagy az? Mrs. Conelly vagyok! – hallottam az idős hölgy hangját.

Mrs. Conelly egyébként anyu szomszédja volt. Egy nagyon kedves idős hölgy.

- Áh, Mrs. Conelly! Hogy tetszik lenni? – kérdeztem kedvesen.

- Köszönöm aranyom én megvagyok, de anyád háza körül sürögnek-forognak a rendőrök. Jó lenne, ha idejönnél – mondta némi félelemmel a hangjában.

Amint ezt kimondta, kiesett a toll a kezemből, lecsaptam a telefont és rohantam a kocsimhoz. Rettentően féltem, hogy nagy baj történt. Mikor odaértem már nem csak rendőrök, de a mentősök is ott voltak. Villámgyorsan kiszálltam a kocsimból és már rohantam volna be, de egy rendőr megállított az ajtóban.

- Sajnálom kisasszony, de oda nem mehet be!

- Engedjen! Az anyám van odabent! – kiabáltam már-már sírva, majd kis híján fellökve a rendőrt, berohantam.

A mentősök épp akkor takarták le édesanyámat.

- Nee! – rohantam oda sírva, de egy rendőr lefogott és nem engedett oda anyám élettelen testéhez.

Leírhatatlan fájdalmat éreztem akkor. Nekem már csak ő volt. És most, 2 évvel apa halála után őt is elveszítettem. Úgy éreztem már semmi értelme az életemnek és csak sírtam és sírtam. Mintha az változtatott volna valamin is.

Kb. fél órán keresztül csak sírtam, aztán mikor kicsit lenyugodtam, odajött hozzám egy rendőr.

- Kisasszony! Azt hiszem ez Önt illeti! – nyújtott át egy levelet, ami nekem volt címezve, anya kézírásával. Először csak tartottam a kezemben és egyre csak néztem. Majd úgy döntöttem kibontom. A levélben ez állt:

Kedves Aubrey!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek az élők sorában. De ne búsulj, ne légy szomorú, kérlek, tudd, hogy én mindig veled maradok. Lélekben. A szívedben. Kérlek, ne haragudj rám, hogy nem mondtam el, hogy rákos vagyok. Hidd el jobb volt ez így neked is és nekem is. Na de most biztosan azt kérdeznéd, miért is írtam neked ezt a levelet. Hát most megmagyarázom... Egyrészt, azért mert nem tudtam elbúcsúzni, másrészt pedig, fontos dolgokat szeretnék neked mondani. Az apád végrendeletét a múlt hónapban olvasták fel. Rengeteg pénzt hagyott rád és egy házat Berlinben. A pénzeddel a bankszámládon keresztül bármikor rendelkezhetsz. És lenne még valami. Ez egy utolsó „kívánságszerű” dolog. A szekrényem mélyén, van egy doboz, tele "értékes" kacatokkal. Kérlek, ha Loitschében jársz, add át Simone-nak. Ő fogja érteni, miről van szó. A cím: Simone Kaulitz-Trümper, Loitsche, Bahnhofstraße 19. Köszönöm szépen drága egyetlen kislányom.

Szeretettel ölel és csókol:

Anyukád

Ahogy az utolsó sort is elolvastam, újból heves zokogásban törtem ki, majd miután lenyugodtam, beszéltem a rendőrökkel, összepakoltam néhány értékes holmit anyám dolgai közül, köztük a dobozt is, amit a levelében említett, majd hazasiettem. Amint hazaértem, ledőltem az ágyra és álomba sírtam magam.

Este 7:59 perc. A telefonom csörgésére ébredtem.

- Igen? – vettem fel fáradtan.

- Hilary? Melissa vagyok. Minden oké? – kérdezte aggódva.

- Nem. Sajnos nincs rendben semmi – mondtam elcsukló hangon.

- Mi a baj Hil? Jól vagy?

- Nem – válaszoltam szipogva.

- Hol vagy most? – kérdezte.

- Otthon! – feleltem még mindig szipogva.

- 10 perc és ott vagyok. Tarts ki – mondta, majd letette.

Valóban 10 perc múlva kopogtak. Kinyitottam az ajtót, ahol Mel állt, teljes életnagyságban. Rögtön együtt érzően átölelt. Egy szót sem szóltunk, mégis értettük egymást. Kb. 5 perc mély csend után megkérdezte.

- Mi történt?

- Anya... meghalt – dadogtam sírva.

- Hogy mi? Jaj Istenem! Szegénykém… – ölelt át újból csitítgatva. – Részvétem – suttogta még halkan.

Ezután még órákon át beszélgettünk. Elmeséltem neki mindent, ő pedig türelmesen végighallgatott.

- És most mihez kezdesz? – kérdezte.

- Úgy döntöttem, elköltözöm.

- Hová? Nem hagyhatod itt az irodád.

- Aputól örököltem egy házat Berlinben. Oda megyek. Nyitok egy új ügyvédi irodát Németországban - mondtam elszántan.

- Oh Hil! Hiányozni fogsz. Mikor indulsz?

- A temetés után. Miután már mindent elintéztem. A jövő héten… – gondolkodtam el – Figyu, Mel! Mi lenne, ha te is jönnél velem? – kérdeztem hirtelen felindulásból.

- Mi? De hát… hogyan?

- Továbbra is alkalmaználak. Titkárnőmként. És vennék neked egy bérlakást. Hm?

- Mi? Ezt nem fogadhatom el.

- Dehogyisnem!

- Nem. Tényleg.

- Mel! Légy szíves! Már csak egyedül te maradtál nekem. Ne hagyj egyedül te is! – néztem rá könyörögve.

- Na jó! Rendben. De a bérlakást nem fogadhatom el – ölelt meg.

- Ragaszkodom hozzá, hogy elfogadd! – mondtam nevetve.

- Nem – nevetett ő is.

- De igen! Mert különben… haragudni fogok rád! – fenyegetőztem mosolyogva.

- Jól van. Ha ennyire akarod…

- Igen. Akarom. Akkor jössz? – néztem rá reménykedve.

- Aha - bólogatott.

- Köszönöm – mosolyogtam rá szívből, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Igazán nincs mit. Erre valók a barátok. De én akkor most megyek! Jó?

- Oké. Akkor majd hívlak, hogy, miként lesz! Oké? – kísértem az ajtóhoz.

- Oké. Szia! - adott 2 puszit, majd ment.

- Szia! – köszöntem, majd becsuktam az ajtót.