12. rész

- Megyek – kiabáltam, és már nyitottam is az ajtót.

- Szia – mosolygott Bill az ajtóban, egy doboz bon-bon-nal a kezében, amit utána felém nyújtott. – Ezt neked hoztam – mosolygott továbbra is.

- Szia – adtam neki 2 puszit. – Óh… nem kellett volna… – mosolyogtam. - Aranyos vagy. Köszönöm – mondtam, majd letettem az ajándékot. – Akkor mehetünk? – kérdeztem.

- Persze – mosolygott, majd elindultunk a kocsihoz.

10 percre rá, már a mozinál is voltunk. Kiszálltunk, vettünk jegyet, meg pattogatott kukoricát kólával, majd beültünk a vígjátékra. A film nagyon jó volt és rengeteget nevettünk rajta. Sokszor azon kaptam magam, hogy titkon Billt figyelem. Ahogy nevet, olyan édes, gondolkodtam el. Mikor vége lett a filmnek, elindultunk ki a moziból.

- Na? Tetszett a film? – kérdezte derűsen.

- Nagyon. És neked? – néztem rá én is mosolyogva.

- Nekem is – nézett a szemembe. – És most? Hová?

- Nem tudom. Én már kicsit fáradt vagyok… – feleltem elfojtva egy ásítást.

- Hazavigyelek? – kérdezte kedvesen.

- Nem muszáj. Majd hívok egy taxit – vettem elő a mobilomat.

- Ne butáskodj már. Hazaviszlek – mosolyodott el.

- De tényleg nem szükséges… – kezdtem bele.

- Ragaszkodom hozzá – erősködött. – Na gyere, szállj be! – nyitotta ki a kocsiajtót udvariasan.

- Na, jó! Köszönöm – mosolyogtam hálásan.

- Szívesen – mosolygott ő is, majd bepattant a kormány mögé és már indultunk is.

A kocsiban egy szó sem esett köztünk. Mikor elérkeztünk a házamig, mindketten kiszálltunk a kocsiból.

- Köszönöm az estét – fordultam Billel szembe. – Meg azt is, hogy hazahoztál – néztem mélyen a szemébe.

- Szívesen - válaszolta halkan, miközben vészesen fogyott köztünk a távolság.

Én szinte elvesztem a tekintetében.

- Inkább én köszönöm, hogy veled tölthettem ezt az estét… – szinte még mindig suttogott, de az ajkaink között már csak pár milliméter volt.

Hol a szemeit, hol az ajkait fürkésztem, míg egyszer csak lágyan megcsókolt. Az ajkai először szinte csak alig értek az én ajkaimhoz. Olyan lágy volt, mégis tele volt szenvedéllyel. Először visszacsókoltam, majd mikor feleszméltem, finoman eltoltam magamtól.

- Bill… ezt… nem szabad… – motyogtam zavartan.

- Ne haragudj… én nem tudom… bocsánat… – hebegte ő is zavartan.

Még mindig közel volt hozzám, én pedig már nem bírtam hátrálni, hiszen a kocsi volt mögöttem.

- Semmi baj… felejtsük el… – mondtam még mindig zavartan.

- Ne haragudj… én csak… – mondta, majd hirtelen újra megcsókolt, de én szinte rögtön eltaszítottam magamtól.

- Bill! Ez nem jó ötlet… nekünk nem kéne…

- De miért? – nézett rám értetlenül Bill.

- Mert… mert gyermekkori barátok vagyunk… és… és mi csak barátok vagyunk... – hebegtem izgatottan, de még én is éreztem, hogy ezek nagyon gyenge kifogások.

- Az miért baj, ha gyermekkori barátok vagyunk? Azon hogy barátok vagyunk, lehet változtatni – vigyorodott el, majd újra az ajkaimhoz hajolt, de én elhúztam a fejem.

- Ne, Bill! Ez nekünk nem menne.

- Honnan tudod? – nézett rám szomorúan.

- Egyszerűen tudom – vágtam rá.

- Legalább csak próbáljuk meg!

- Nem, Bill! Nem jó ötlet! Hidd el! Jó éjt! És ne keress! – adtam egy puszit az arcára, majd besiettem a házba.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen mégiscsak egy barátként tekintek rá… vagy mégsem? Az tény, hogy nagyon kedves, aranyos és szexi… Nem-nem! Ezt én sem gondolhatom komolyan. Bill egy barát. Se több, se kevesebb. És ez részemről így is marad.

- Mi a helyzet? – kérdezte másnap a telefonban Mel.

- Semmi különös – válaszoltam unottan.

- Mi az hogy semmi különös? Na, mi volt az oroszlánkirállyal? – kérdezte lelkesen.

Oroszlánkirály. Mel így hívta Billt a haja miatt. Hát, az biztos, hogy tudja, hogy mit akar, ebben hasonlít az oroszlánkirályra.

- Billel? Semmi. Mi lett volna? – válaszoltam még mindig unottan.

A lehető legtermészetesebben próbáltam válaszolni, de tudtam, hogy nem hagyja annyiban.

- Na, részleteket kérek! – nyaggatott félig nevetve.

- Nem volt semmi… tényleg – feleltem kicsit ingerülten.

- Jól van, na! Neked meg mi bajod? – kérdezte meglepődötten.

- Semmi… ne haragudj… csak nagyon fáradt vagyok. Egész éjjel nem aludtam semmit és… – magyaráztam.

- Mi? Mi az, hogy nem aludtál semmit? Na jó! Azonnal jövök és elmesélsz mindent! Ne mozdulj!

- De…

- Semmi de! Maradj ott, ahol vagy! 10 perc és ott vagyok! Hozok fagyit is! – hadarta és már le is csapta a telefont.

- Jaj, Mel! – mosolyodtam el, majd én is visszatettem a telefonkagylót a helyére.

Valóban kb. 10 perc múlva csengettek.

- Szia Mel! – adtam neki 2 puszit.

- Szia Hil! Itt a fagyi! A kedvenced! Csokis – vigyorgott.

- Jaj, nem kellett volna. Köszi! – öleltem meg.

- Na, mesélj! Mi baj van? – kérdezte kedvesen, miközben leültünk a konyhában.

- Kérsz? – néztem rá, mire megrázta a fejét.

- Na? – kérdezte.

- Igazából semmi. Csak...

Közben elővettem egy kanalat.

- Csak? – kérdezte türelmetlenül.

- Csak… öhm… semmi… – ültem fel a konyhapultra.

- Várj, kitalálom! Azt a semmit, úgy hívják, hogy Bill! Eltaláltam? – nézett rám.

- Tegnap megcsókolt – böktem ki, miközben rávetettem magam a fagyira.

- Mi? Ez komoly? – kérdezte Mel.

- Igen. Tegnap, mikor hazahozott mozi után, megköszöntem, mire egyszercsak lekapott. Te ne tudd meg hogy csókol! És az a piercing a nyelvében…

Mi ez az egész? Már áradozom is róla? Még saját magamat sem értettem, hogy mi ütött belém.

- És aztán? Aztán mi történt? – kíváncsiskodott Mel.

- Eltoltam magamtól! Aztán mégegyszer bepróbálkozott, de én leállítottam – mondtam, miközben újabb adag fagylaltot lapátoltam magamba.

- Mi? De hát miért? – kérdezte Mel értetlenül.

- Azért mert. Mi nem lehetünk együtt. Bill egy gyermekkori barátom. Se neki, se nekem nem tenne jót, ha mi együtt lennénk – mondtam kicsit bizonytalanul.

- Micsoda? Ez hülyeség! Már tök régen volt, amikor barátok voltatok! Ezt meg honnan vetted?

- Egyszerűen tudom. Érted? Tudom.

- Ez hülyeség! Oltári hülyeség! Csak keresed a kifogásokat! Hil, meg kell próbálnotok! Kedveled őt, ez látszik rajtad!

- Mi? Ez hülyeség! Dehogy kedvelem! – tiltakoztam, mire barátnőm lenézően nézett rám. – Na jó, talán egy kicsit.

- Na persze! Most is milyen ideges lettél, mert tudod, hogy átlátok rajtad! Hilary, nekem nem tudsz hazudni! Túl régóta ismerlek! – nézett rám szigorúan.

- Jaj, Mel! Akkor sem szabad! Hát nem érted?!

- De miért?

- Azért mert – tettem karba a kezeim.

- Na jól van. Azt hiszem, most hagylak. Gondolkozz el azon, amit mondtam! Szerintem meg kéne próbálnotok! Majd még beszélünk. Szia!