10. rész

- Csúnyán beszélt velem! – vágtam rá, még mielőtt Bill bármit is szólhatott volna. Erre a kijelentésemre már Tom is eltátotta a száját. – Mégpedig nagyon csúnyán! – tettem hozzá. – Összekaptunk valami apróságon és csúnya dolgokat vágott hozzám. Ez minden!

- Na de Tom! Rád sem ismerek – förmedt rá Simone.

Ha tudná az igazat, na akkor nem ismerne rá csak igazán a drágalátos fiára.

- Tudom anya és sajnálom! Már… megbántam… – nézett bűnbánóan anyjára.

- Ne tőlem kérj bocsánatot kisfiam! Inkább Hilarytől – mutatott felém a nő.

- Erre semmi szükség, én… – kezdtem bele, de Tom félbeszakított.

- Hilary! Én sajnálom, amit tettem, vagyis mondtam – nézett rám komolyan.

Valahogy érezni lehetett a hangján, hogy komolyan gondolja.

- Felejtsük el – legyintettem, mire halványan elmosolyodva, odalépett hozzám.

- Tényleg? – nézett rám nagy szemekkel.

Tudtam, hogy most arra gondol, ami valóban történt köztünk. Az azért egy kicsit több volt szimpla veszekedésnél és csúnya szavaknál.

- Igen. Tényleg – bólintottam.

- Remek. Akkor ezt tisztáztuk. Ugye most már nem akarsz elmenni? – nézett rám Simone.

- Nem – mosolyodtam el.

- Rendben. Akkor ti beszélgessetek csak, addig én befejezem az ebédet – kacsintott a nő, majd elindult a konyhába.

- Ez mi volt? – szólalt meg először Bill, mikor anyjuk már hallótávolságon kívül volt.

- Tisztáztuk a helyzetet – próbáltam mosolyogni.

- És mért nem köptél be? – nézett rám Tom értetlenül.

- Mert nem szokásom árulkodni, és sem mást, sem pedig magamat kínos helyzetbe hozni! – válaszoltam egyszerűen.

- Köszönöm – pillantott rám hálásan. – És tényleg nagyon sajnálom, egy kicsit talán berúgtam, túl sok volt a bor, meg a pezsgő és…

- Tom! Felejtsük el, jó? – néztem rá kedvesen.

- Jó – mosolyodott el.

- Na és? Mi a helyzet? Várjunk csak… – kezdtem el gondolkodni. – Ha ti… és Simone… a fiai… és én… akkor… – hirtelen összeállt bennem a kép. – Jesszus úristen! Akkor ti vagytok az én gyermekkori legjobb barátaim? Te jó ég! Bill és Tom Kaulitz! Simone Kaulitz… hát persze! Hogy eddig mért nem tűnt fel?! – hadartam össze-vissza, mire az ikrek csak pislogtak rám. – Ne haragudjatok, de most jöttem csak rá erre az egészre és még meg kell emészteni – nevettem, mire elmosolyodtak.

- Azt hiszem… – kezdte Tom.

- … Értjük! – fejezte be Bill.

- Akkor jó! Bill és Tom, ti emlékeztek rám? Nekem halványan dereng valami, de…

- Én emlékszem rád! Teljes mértékben – mosolygott Bill. – Rengeteget lógtunk együtt, persze csak mielőtt elköltöztetek.

- Én is emlékszem! Egyszer összevesztél Billel és összesküvést szőttünk ellene, úgyhogy megdobáltuk vízibombával, emlékszel? – nevetett Tom.

- Igen. Tényleg – nevettem én is.

- Igen, és amikor kibékültünk, adtál nekem egy puszit, mire Tom féltékeny lett és ő is követelt egye – szólt vigyorogva Bill.

- Igen, tényleg! Erre én is emlékszem – vigyorogtam és ekkor kiszólt Simone a konyhából.

- Kész az ebéd. Látom, jól szórakoztok – mosolygott.

- Hát igen. Eszünkbe jutott pár gyermekkori emlék – mosolyogtam én is rá.

- Ennek örülök. De most talán ebédelhetnénk.

Ekkor csengettek.

- Bill drágám, kinyitnád? – nézett fiára Simone.

- Aha – felelte az említett és már indult is.

- Gordon az – kiabált a fekete, majd pár másodperc múlva egy férfivel együtt tért vissza.

- Ó drágám! Pont jókor érkeztél! Épp ebédelni készültünk – szólt kedvesen a nő, majd egy rövid csókot váltottak férjével.

- Ennek örülök. Á, itt a mi kis Hilarynk is! – fordult felém. – Kicsit mondtam volna?! Hú, de megnőttél te lány! És milyen csinos lettél – nevetett Gordon.

Kedves férfi volt, és udvarias.

- Szia Gordon! Nagyon örülök, hogy látlak, és köszönöm – mondtam, miközben adott az arcomra két puszit.

- Én is nagyon örülök és részvétem a szüleid miatt, tudnod kell, ha bármire szükséged van, hozzánk nyugodtan, bizalommal fordulhatsz – mondta kedvesen.

- Köszönöm! Ez rendes tőletek, de azt hiszem, eddig boldogulok – mosolyogtam.

- Mikor eszünk végre, én már éhes vagyok – nyafogott Tom.

- Jól van, na! Menjünk ebédelni, mert még a végén éhen hal! – nevetett fel Simone, majd bevonultunk az ebédlőbe, ami a konyhából nyílt. Az ebéd nagyon finom volt, közben beszélgettünk egy kicsit, majd eljött a búcsú ideje.

- Na, hát akkor köszönöm szépen a vendéglátást – hálálkodtam, immár az ajtóban állva.

- Nincs mit. Gyere ám máskor is! Szívesen látunk – ölelt meg Simone.

- Köszönöm! Kedvesek vagytok – mosolyogtam rá, majd adtam 2 puszit Gordonnak is.

Bill és Tom is odajöttek.

- Köszönöm! – suttogta Tom, miközben 2 puszit nyomott az arcomra. Én csak továbbra is mosolyogtam, tudtam, hogy mire gondol.

- Jó, hogy eljöttél – suttogott Bill is a 2 puszi közben.

- Hát akkor, sziasztok! – mosolyogtam, majd a kocsimhoz mentem. Beszálltam, majd egy utolsó pillantást vetve a ház, kitartóan integető lakóira, elhajtottam.

A következő hetekben megint rengeteg munkám volt és szinte minden nap éjfélig az irodámban ültem. Ahogy egyik pénteken is. Épp elmélyülten olvasgattam egy papírt, mikor kopogtak.

- Gyere! – mondtam, fel sem pillantva a papírból. – Tudom Melissa. Mindjárt 9. Menj csak nyugodtan, nekem még itt kell maradnom. Szerintem éjfélnél előbb megint nem végzek – nevettem keserűen, majd mikor végre felnéztem, döbbenten néztem az előttem álló személyre, aki történetesen, nem Melissa volt…