1. rész

A nevem Hilary Aubrey Fleming, de igazából csak a Hilaryt használom. Egyes egyedül a családom és a barátaim tudják a második nevem. Amerikában élek, New York Cityben egy bérelt lakásban. Apám már 2 éve meghalt, így anyukám egyedül maradt. Sajnáltam, de semmi áron nem engedte, hogy nála lakjak. Azt mondta, nem akarja, hogy ő miatta ne legyen rendes magánéletem. Tehát egyedül élek, de azért nem olyan messze a Bostonban élő anyámtól. Hát nagyjából ennyit kell tudni rólam. A többi majd szép lassan kiderül.

Egy jól menő ügyvédként dolgozom. Most is éppen egy ügyfelemmel tartok megbeszélést.

- Jack! Jobb, ha az igazat mondja! Itt már nem hol mi pénzbírságról van szó. Éveket kaphat! Higgye el nekem... – kezdtem volna, de Jack a szavamba vágott.

Jack egyébként egy 32 éves férfi volt, akit azzal vádoltak, hogy megerőszakolta a volt feleségét. Hát nem piskóta, az egyszer biztos. Én határozottan hittem az ártatlanságában, de ahhoz az is kellet, hogy ő is kellőképpen álljon a dolgokhoz.

- Ön már nem hisz nekem igaz? – kérdezte kétségbeesetten, mire én csak egy fáradt sóhajt tudtam kipréselni magamból. – De hiszen ezért fizetem... – jegyezte meg sértődötten.

- Nem, Jack! Erről szó sincs. Csak arra kérem, hogy ne hazudjon, hiszen azzal egy szempillantás alatt tönkre tehet mindent. Higgye el, én magának akarok jót! Értse meg! Nem szabad hazudnia – mondtam higgadtan, mégis közben idegesen piszkáltam a tollamat.

- De én nem hazudtam! Minden úgy történt, ahogy elmondtam. Én nem bántanám Kathrint. Hiszen még mindig szeretem! – temette arcát a kezeibe.

Rettenetesen sajnáltam, de mégis kötelességem volt, hogy minden információt kihúzzak belőle.

- Értem. Tehát, foglaljuk össze. Mikor beért a lakásba, sikítozást hallott, ezért beszaladt a szobába, ahol Kathrint éppen megerőszakolta a férje. Ezt idáig értem. De Ön, hogy került oda? – tettem fel a kérdést.

- Már mondtam. Kathtel beszéltük meg, hogy átmegyek hozzá és megbeszéljük a gyerektartást! – sóhajtott a férfi fáradtan.

- Jól van. Értem. És azután? Azután, mi történt, hogy rajta kapta őket?

- Kath kérte, hogy segítsek! Nagyon félt szegény. Én odamentem és leszedtem róla Jamest. Aztán elkezdtünk verekedni. Kathrin csak ott állt és sírt. Aztán odajött hozzánk. Nem kellett volna... – hajtotta le a fejét a férfi.

Láttam rajta, hogy nagyon rosszul esett neki, hogy megint el kell, hogy mesélje.

- Aztán megtörtént a baj! Megpróbált szétszedni minket és akkor James ellökte... – nézett újra rám könnytől csillogó szemekkel.

- Sajnálom! – mondtam együtt érzően. – És hogy van most Kathrin?

- Még kómában. Az orvosok azt mondják, rendbe fog jönni – mondta most már higgadtabban, de mégis szomorúan, lehajtott fejjel.

- Jack! Figyeljen rám – mondtam, mire újból rám emelte a tekintetét. – Rendbe fog jönni és utána minden rendben lesz! – mondtam bíztatóan, mire Jack csak bátortalanul bólintott egyet. - Jól van. Szerintem mára végeztünk. A számom megvan, ha kellek, hívjon, de amint lehet, jövök. – mosolyogtam rá bíztatóan még egy utolsót.

- Köszönöm! Maga nagyon kedves. Viszlát! – köszönt el hálásan.

- Ez a munkám! – mosolyogtam. – Viszlát! – köszöntem én is majd elhagytam a kis helységet.

Beültem a kocsimba és rögtön az irodámat vettem célba. Mikor megérkeztem, bementem, leültem a székre a laptopom mellé és az arcom fáradtan a kezeimbe temetve gondolkodtam. Gondolataimat kopogás zavarta meg.

- Szia Hil! – nyitott be mosolyogva Melissa, a titkárnőm és egyben egy nagyon kedves barátnőm.

- Óh Mel! Mondd, hogy nem keresett senki – kérleltem, mintha ő tehetne valamit is az érdekemben.

- Nem. Nem hívott senki – mosolygott még mindig. – Vagyis dehogyisnem! – komorult el hirtelen, mire felkaptam a fejem.

- Ki? – kérdeztem türelmetlenül.

- Adam! – vágta rá fintorogva.

- Jaj! És mit mondtál neki? – kérdeztem, miközben kikapcsoltam a laptopom és kezdtem összepakolni.

- Azt, hogy ha majd lesz időd, felhívod! – válaszolta  Melissa.

- Rendben. Köszi! Nem tudom, mit akar már megint... hiszen már rég szakítottunk... áhh! – dőltem hátra fáradtan a székemben.

- És? Mi volt ma Jackkel? – kérdezte.

- Áhh... ne is mondd! Én mindent megpróbáltam. Újból elmesélte, hogy mi történt, de semmi... Semmi új, aprócska részlet! Nem tudom mi lesz így. Semmi bizonyíték – mondtam elgondolkodva.

- Szerinted ő tette?

- Nem hiszem! - ráztam a fejem. - Őszintének tűnik. De amíg Kathrin fel nem ébred a kómából és nem tesz vallomást, addig nem sok esélyünk van – sóhajtottam lemondóan.

- Értem.

- Na, azt hiszem én most haza megyek. Ma még anyuhoz is el kell utaznom. Szia Melissa! – adtam neki 2 puszit, majd sietve távoztam.

Amint hazaértem, vettem egy forró fürdőt, elkészülődtem, majd beültem a kocsimba és már úton is voltam a jó öreg Boston felé. Mikor megérkeztem, leparkoltam édesanyám háza előtt, majd becsengettem.

- Azonnal! – hallottam anyum lágy hangját, amint éppen az ajtóhoz sietett, majd kinyitotta.

- Szia kicsim! – ölelt meg kedvesen. Látszott rajta, hogy meg van lepődve. – Mi járatban? – kérdezte kedvesen.

- Hát csak úgy jöttelek megnézni, hogy vagy. De ha gond, akár mehetek is... – léptem egyet hátra.

- Jaj, ne butáskodj már lányom – tessékelt be. – Na és hogy vagytok Adammel? – kérdezte mosolyogva.

- Szakítottunk – jegyeztem meg cseppet sem szomorú hangnemben.

- Én... sajnálom! Nem tudtam... – kezdett anya mentegetőzni.

- Ne sajnáld! Én sem sajnálom – mosolyogtam.

- De hát mi történt? A múlt héten voltál itt és akkor még minden rendben volt. Vagyis úgy tűnt – jegyezte meg eltűnődve.

Igazából már közel fél éve szakítottunk, de eddig nem említettem anyunak. Most valahogy nem akartam már tovább hazudni.

- Már nem szerettük egymást. Ennyi – mondtam, miközben a padlót bámultam.

- Volt valakije, igaz? – tapintott rá a lényegre anyu.

- A munkatársa. Érted? Akivel együtt voltunk moziban. És akkor azt mondták, hogy: "csak barátok". Én hülye meg el is hittem – nevettem fel keserűen.

- Jaj, kicsim! – ölelt át anya.

- Semmi baj anya! Igazából én sem szerettem már. Jobb is, hogy vége van. Különben is. Szeretek szingli lenni – vidultam fel.

- Ó igen? Pedig egész fiatalon szerelmes lettél... – mosolygott anya. – Emlékszem, kiskorodban, mikor még Loitschében laktunk, kb. 8 éves lehettél és egyik nap úgy jöttél haza, hogy: „Anyu! Szerelmes vagyok!”. – mesélte nevetve.

- Ez komoly? – nevettem el magam.

- Halálosan komoly! Aznap költözött a szomszédunkba 1 házaspár. 2 fiuk volt és ikrek voltak. Te amint megláttad, beleszerettél az egyik kis rosszcsontba és egész nap csak a „szomszéd kisfiúról” beszéltél, hiszen még a nevét sem tudtad – nevetett anyu.

- Ne már! Ez tök gáz – nevettem én is.

- Milyen picike voltál akkor. Édes Istenem! Most meg kész nő vagy! – mondta mosolyogva.

- Jaj, anya! – szóltam rá.

- Jól van, na! Hagylak. Na és mi van a munkáddal? Megy? – kérdezte.

- Persze. Megy – válaszoltam tömören. – Na, azt hiszem, nekem mennem kell! – álltam fel.

- Máris?

- Igen. Sajnos. Nagyon fáradt vagyok, és még van egy kis papírmunkám is – mondtam szomorúan.

- Jól van. Akkor menj is. Nem akarom, hogy miattam hanyagold el a munkád – mosolygott anya, majd kikísért. – Nagyon vigyázz magadra! És tudd, hogy nagyon szeretlek! – ölelt szorosan magához.

- Jól van, anya. Én is szeretlek! Majd még jövök. Szia! – szálltam be a kocsiba.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy anyu milyen furcsa volt. Előhozta a régi emlékeket a gyerekkoromból és úgy tett, mintha már legalább 2 hónapja nem látott volna, pedig a múlt héten voltam nála legutóbb. Mikor hazaértem, gyorsan nekiálltam a papírmunkának, majd fáradtan dőltem be az ágyamba.