Samantha Stewart bánatosan sétált hazafelé. Fogalma sem volt, hogy Bill miért van rá ilyen nagy hatással. Hiszen tudta, hogy a fiú „beteg” és azért viselkedik az emberekkel úgy, ahogy. De mégis. Mintha tudna valamit is az a fiú a múltjáról. Hogy mennyi rossz emlék gyötri. Hogy mennyi rossz dolog történt vele, amit még a mai napig is emleget magában. Mennyi fájdalmat és megaláztatást élt át. Mintha át tudná ezt érezni bárki is…
Fáradtan állt be a zuhany alá és engedte, hogy a forró víz csak úgy zúduljon a testére. Egy pillanatra lehunyta szemeit és hirtelen maga előtt látta, egykori nevelőapját. Rögtön elkapta a hányinger, így gyorsan a szájához is kapott. Mély levegőt vett és próbált lenyugodni. Pár pillanatba telt, mire gondolatait sikerült némiképp más irányba terelnie és végre a hányingere is csillapodott.
Nem, ezt csak ő tudja, milyen…
* * *
Tom Kaulitz álmosan és fáradtan dőlt be az ágyába, ám aludni mégsem tudott. Gondolatai folyton folyvást a kórházban történtek körül forogtak. Sehogy sem tudta kiverni a fejéből azt a lányt. „Abigail McGuire…” Az a gyönyörű hang még mindig tisztán csengett a fülében. Miért is nem kérte el a telefonszámát?! Hisz máskor olyan könnyen megy ez. Most pedig még erről is megfeledkezett. Így mégis hogy fogja megtalálni? Mi van, ha többször nem is lesz ott a kórházban? Holnap is be kell mennie Billhez. Most már muszáj lesz. Meg kell győződnie róla, hogy nincs-e ott a lány a kórházban. Egyre csak ez járt a fejében, mígnem végül elnyomta az álom.
- Szia Bill! - nyitott be Tom másnap délelőtt testvére kórtermébe. Úgy tervezte, hogy csak délután megy, de egyszerűen nem bírt magával.
- Helló! - köszönt Bill mosolyogva.
- Na, mi a helyzet, tesó? - ült le Tom egy székre.
- Semmi. Gondolkodtam.
- Nem fájt? - vigyorodott el az idősebb, mire a másik összeszorított szemekkel meredt rá. - Jó, jó, csak vicc volt.
- Szóval, azt hiszem igazatok volt. Neked is és Jessnek is.
- Na és Samantha?
- Jó, neki is! - forgatta a szemeit a fekete.
- Ő csak segíteni akar!
- Tudom. És azt is, hogy egy egocentrikus bunkó vagyok. - sóhajtott fel a kisebbik.
- Hát, mit ne mondjak, találó szavak…
- Sokban hasonlítunk! - mordult fel Bill sértődötten.
- Ebben pont nem! Én nem vagyok sem egocentrikus, sem bunkó! - húzta ki magát.
- Cöhh… na persze! Erről most indítsunk szavazást?
- Felesleges. Én nyernék!
- Na persze! - nevetett fel Bill.
- Döntetlen? - ajánlotta fel Tom nagylelkűen.
- Hát jó, legyen!
- Figyelj csak, Bill! Te voltál már kint, nem? - mutatott az ajtó felé. - Úgyértem mosdóban vagy ilyesmi.
- Tom, ez most hogy jön ide? - nézett rá Bill értetlenül.
- Szóval csak arra lennék kíváncsi, hogy… láttad azt a sötétszőke hajú lányt? A neve Abigail McGuire és…
- Várj csak! Tom, ugye ezt nem mondod komolyan? Még csak egy napja vagyok kórházban, de te máris egy nőt hajkurászol itt?
- Neem. Én nem… hajkurászom, csak véletlenül összefutottunk tegnap. - magyarázta Tom.
- Ja, „véletlenül”!
- Most komolyan, maradj már! Tényleg véletlen volt. Kiborította a kezemből a kávédat.
- Nem is ittam tegnap kávét. - nézett Bill megütközve.
- Most mondom, hogy kiborította, szóval valószínűleg azért nem hoztam be neked…
- Hát, kössz szépen! Pedig azért jól esett volna.
- Jó, majd kapsz másikat! - forgatta a szemeit Tom. - Látom azért jobban vagy már.
- Azért annyira nem. Hiányzik anyu.
- Te rontottad el! Hogy lehettél ekkora barom?
- Nem tudom. Az orvos azt mondta, ha minden igaz, akkor holnap hazamehetek.
- Akkor menj el anyához bocsánatot kérni.
- Tudom, hogy ez a minimum, de egyszerűen nem tudok a szemeibe nézni. Egy picit muszáj várnom, míg összeszedem a bátorságom.
- Jó, de ne várj túl sokáig. Anyu nem érdemli meg!
- Tudom, és sajnálom. - hajtotta le a fejét szomorúan.
- És Samantha? Vele mi lesz?
- Mi lenne? - kapta fel a fejét Bill.
- Megbántottad őt, Bill! Ne tagadd, Jessica mesélte. Menj el hozzá is és beszélj vele, kérj bocsánatot…
- Jó, igazad van. Elmegyek.
- Biztos?
- Igen, biztos. Viszont te törleszthetnéd a tartozásod!
- Miféle tartozásom? - húzta fel a szemöldökét Tom.
- Tartozol egy kávéval! - vigyorodott el Bill.
- Oké, oké, már hozom! - nevetett Tom, majd kilépett a folyosóra.
Ahogy a kávéautomatához sétált, hirtelen eszébe jutott Abigail, ezért villámgyorsan körül is tekintett, hátha megpillanthatja a szőke szépséget. Ám nem járt szerencsével, ugyanis a folyosó üres volt. Csalódottan fordult vissza az automatához és kért ki két pohár kávét. Mikor azonban visszafelé sétált, Bill kórterme felé, hirtelen felindulásból megállt a recepciós pultnál.
- Elnézést, hölgyem! Nem ismeri véletlenül Abigail McGuiret? Középmagas, vékony, csinos, sötétszőke hajú lány.
A negyvenes éveiben járó nő értetlenül nézett Tomra.
- Nem, nem ismerem!
- A francba… - csapott a pultra Tom kissé idegesen. Mikor azonban tekintete találkozott a recepciópult mögött álló nő dorgáló tekintetével, halkan, már nyugodtabban hozzátette. - Úgy értem, mindegy, azért köszönöm. - a végére még egy csábos mosolyt is bedobott, majd sarkon fordult és elindult öccse kórterme felé. Alig tett két lépést, a nő hirtelen megszólalt.
- Mit is mondott, McGuire?
Tom sietve indult vissza a pulthoz.
- Igen, Abigail McGuire! - felelte sugárzó arccal.
- Őt nem ismerem, viszont van itt egy idős hölgy. A neve Katja Güttenberg. A kórlapján az elérhetőségeknél az unokája telefonszáma szerepel, egy bizonyos Abigail McGuire-é.
- Óhh, köszönöm, maga egy angyal! - vigyorgott a nőre boldogan, majd villámgyorsan megfordult és már épp indult volna, mikor eszébe jutott valami: - Öhh… és Mrs. Güttenberg kórtermének számát meg tudja mondani?
- 242-es. Itt jobbra! - mutatott a folyosóra mosolyogva.
- Köszönöm szépen! - mosolygott Tom is, majd elindult jobbra a 242-es terem felé. Bemenni nem mert, viszont benézett a kis ablakon. Ott ült Ő!, Abigail. Haja aranylóan csillogott, ahogy a késő őszi napfény rásütött. Gyönyörű, csokoládébarna szemei szomorúan bámultak a mellette fekvő idős hölgyre. Tom addig gyönyörködött a lányban, mígnem tekintetük össze nem találkozott. A lány meglepődötten nézett az ablak előtt ácsorgó fiúra, tudta honnan ismeri, mégis fogalma sem volt róla, mit kereshet ott, és vajon miért bámulja. Tom óvatosan – arcán egy aprócska félmosollyal -, odaintett a lánynak, mire az szégyenlősen visszaintett.
- Mire vársz kislányom, menj már ki hozzá!
- Nagyi, azt hittem te alszol! – nézett hirtelen nagy szemekkel nagymamájára, mire az elmosolyodott.
- Már nem! De te miért vagy még mindig itt? Menj ki ahhoz a fiúhoz! Menj! – parancsolta az asszony tettetett szigorúsággal a hangjában.
- De nagyi…
- Nincs semmi de! Menj, elleszek én itt.
- Jól van, oké! Egy perc és jövök! – állt fel a lány sietve, majd halkan kilépdelt Tomhoz. – Szia! – köszönt halkan a srácnak.
- Szia! Ne haragudj, én nem akartalak zavarni, csak sétálgattam itt és megláttalak.
- Semmi baj. – mosolygott a lány halványan.
- Jaj, de bunkó vagyok, még be se mutatkoztam. Tom Kaulitz vagyok! – nyújtotta a kezét, mire a lány bólintott.
- Tudom! Ismerlek, mint szinte mindenki világszerte. – nézett a lány mélyen a szemeibe.
Tom megkövülten bámult vissza rá.
- De azért örülök! – rázta meg végül a srác kezét, aki erre hangosan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
- Már kezdtem azt hinni, hogy egy gonosz antifan vagy! – vigyorodott el Tom.
- Nem, szó sincs róla…
- Akkor nincs kedved meginni velem egy kávét? – nyújtotta a lány felé, az eredetileg az öccsének szánt kávét. – Közben beszélgethetnénk egy kicsit. – tette hozzá, mikor észrevette, hogy a lány még hezitál.
- Hát jó, rendben! Köszönöm. – vette el mosolyogva a kávét.
Elindultak a folyosón.
- Ő a nagymamád? – pillantott vissza Tom a 242-es terem felé.
- Igen. – sóhajtott a lány. – Beteg. Én viselem a gondját.
- Értem. Ez rendes tőled.
- Köszi. – motyogta Abi. – És te miért vagy itt?
- Az öcsém miatt.
- Ő is beteg?
- Hát igen, mondhatjuk úgy is, de ez hosszú történet.
- Értem. – bólintott Abigail lesütött szemekkel.
- Még egyszer sajnálom, ami tegnap történt.
- Még egyszer mondom, hogy semmi probléma, a mosószer csodákra képes. – mosolyodott el a lány, mire Tom is elvigyorodott.
- Akkor jó! Arra gondoltam… - kezdte Tom, de hirtelen telefoncsörgés hallatszott. – A lány sietve nyúlt a táskájába, majd bocsánatkérően nézett Tomra. – Vedd csak fel, nyugodtan!
- Elnézést… - motyogta még a lány, majd felvette kitartóan csörgő telefonját, felállt, és sétálni kezdett a folyosón. Tom türelmesen várt, míg a lány letette. – Ne haragudj, de most elköszönök a nagyitól és mennem kell. Jó volt veled beszélgetni és köszönöm a kávét. – lépdelt hátra egy fél mosollyal nagyanyja kórterme felé.
- Öhm… rendben. Szívesen! Veled is jó volt beszélgetni… - motyogta Tom kissé elszontyolodva.
- Akkor, szia! – intett Abigail mosolyogva, majd belibbent nagymamája kórtermének ajtaján.
- Szia! – motyogta Tom szomorúan, amit a lány már nem is hallott. Aztán egy nagyot sóhajtva felállt a padról, ahol eddig ültek, kidobta a kukába az üres kávéspoharát, majd visszasétált Bill kórterméhez.
- Hallod Bill, ezt nem fogod elhinni! – lépett be testvéréhez.
- Nem volt kávé és azért voltál el ilyen sokáig, mert elugrottál valahova, hogy szerezz nekem?!
- Dehogyis, nem az! Megint találkoztam azzal a lánnyal, tudod, akiről meséltem. Oh, te ne tudd meg, gyönyörűbb volt, mint tegnap – hadarta Tom kisfiúsan.
- Tom! Te lázas vagy? Hol a szokásos csajelemzős szöveged? Általában a lányok fenekének és melleinek dicsérete után meg szoktál állni. De hogy egy lány gyönyörűbb legyen számodra, mint tegnap?! Ez még nekem is sok(k), a te szádból hallani.
- Poénos vagy, drága öcsém! De most még te sem tudod elrontani a kedvem. – vigyorgott tovább az idősebb. – Beszélgettünk, közben megittunk egy kávét…
- Na igen, és hol az én kávém?
- Hupsz! Azt elfelejtettem! – vigyorodott el bájosan.
- De hát azért küldtelek ki, te hülyegyerek! – fogta a fejét Bill.
- Tudom, meg is vettem, csak a tiédet odaadtam Abigailnek!
- Olyan kedves tőled, hogy mindig gondolsz rám! – nézett a fekete összeszűkült szemekkel ikrére.
- És még te nem vagy egocentrikus! Már megint csak magaddal meg a hülye kávéddal vagy elfoglalva, mikor szegény ikertestvéred éppen azt ecseteli, hogy miként találkozott talán élete szerelmével…
- Micsoda? Élete szerelmével! Tom, te a büdös életben nem voltál még szerelmes. A te érzelmi szinted megegyezik egy kávéskanál érzelmi szintjével…
- Én is szeretlek öcskös! – morogta az említett.
- Én csak a tényeket közlöm…
- Ja, elég nyersen.
- Hát, ez van! Na, hozod már azt a kávét?!
- Mit is mondott, McGuire?
Tom sietve indult vissza a pulthoz.
- Igen, Abigail McGuire! - felelte sugárzó arccal.
- Őt nem ismerem, viszont van itt egy idős hölgy. A neve Katja Güttenberg. A kórlapján az elérhetőségeknél az unokája telefonszáma szerepel, egy bizonyos Abigail McGuire-é.
- Óhh, köszönöm, maga egy angyal! - vigyorgott a nőre boldogan, majd villámgyorsan megfordult és már épp indult volna, mikor eszébe jutott valami: - Öhh… és Mrs. Güttenberg kórtermének számát meg tudja mondani?
- 242-es. Itt jobbra! - mutatott a folyosóra mosolyogva.
- Köszönöm szépen! - mosolygott Tom is, majd elindult jobbra a 242-es terem felé. Bemenni nem mert, viszont benézett a kis ablakon. Ott ült Ő!, Abigail. Haja aranylóan csillogott, ahogy a késő őszi napfény rásütött. Gyönyörű, csokoládébarna szemei szomorúan bámultak a mellette fekvő idős hölgyre. Tom addig gyönyörködött a lányban, mígnem tekintetük össze nem találkozott. A lány meglepődötten nézett az ablak előtt ácsorgó fiúra, tudta honnan ismeri, mégis fogalma sem volt róla, mit kereshet ott, és vajon miért bámulja. Tom óvatosan – arcán egy aprócska félmosollyal -, odaintett a lánynak, mire az szégyenlősen visszaintett.
- Mire vársz kislányom, menj már ki hozzá!
- Nagyi, azt hittem te alszol! – nézett hirtelen nagy szemekkel nagymamájára, mire az elmosolyodott.
- Már nem! De te miért vagy még mindig itt? Menj ki ahhoz a fiúhoz! Menj! – parancsolta az asszony tettetett szigorúsággal a hangjában.
- De nagyi…
- Nincs semmi de! Menj, elleszek én itt.
- Jól van, oké! Egy perc és jövök! – állt fel a lány sietve, majd halkan kilépdelt Tomhoz. – Szia! – köszönt halkan a srácnak.
- Szia! Ne haragudj, én nem akartalak zavarni, csak sétálgattam itt és megláttalak.
- Semmi baj. – mosolygott a lány halványan.
- Jaj, de bunkó vagyok, még be se mutatkoztam. Tom Kaulitz vagyok! – nyújtotta a kezét, mire a lány bólintott.
- Tudom! Ismerlek, mint szinte mindenki világszerte. – nézett a lány mélyen a szemeibe.
Tom megkövülten bámult vissza rá.
- De azért örülök! – rázta meg végül a srác kezét, aki erre hangosan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
- Már kezdtem azt hinni, hogy egy gonosz antifan vagy! – vigyorodott el Tom.
- Nem, szó sincs róla…
- Akkor nincs kedved meginni velem egy kávét? – nyújtotta a lány felé, az eredetileg az öccsének szánt kávét. – Közben beszélgethetnénk egy kicsit. – tette hozzá, mikor észrevette, hogy a lány még hezitál.
- Hát jó, rendben! Köszönöm. – vette el mosolyogva a kávét.
Elindultak a folyosón.
- Ő a nagymamád? – pillantott vissza Tom a 242-es terem felé.
- Igen. – sóhajtott a lány. – Beteg. Én viselem a gondját.
- Értem. Ez rendes tőled.
- Köszi. – motyogta Abi. – És te miért vagy itt?
- Az öcsém miatt.
- Ő is beteg?
- Hát igen, mondhatjuk úgy is, de ez hosszú történet.
- Értem. – bólintott Abigail lesütött szemekkel.
- Még egyszer sajnálom, ami tegnap történt.
- Még egyszer mondom, hogy semmi probléma, a mosószer csodákra képes. – mosolyodott el a lány, mire Tom is elvigyorodott.
- Akkor jó! Arra gondoltam… - kezdte Tom, de hirtelen telefoncsörgés hallatszott. – A lány sietve nyúlt a táskájába, majd bocsánatkérően nézett Tomra. – Vedd csak fel, nyugodtan!
- Elnézést… - motyogta még a lány, majd felvette kitartóan csörgő telefonját, felállt, és sétálni kezdett a folyosón. Tom türelmesen várt, míg a lány letette. – Ne haragudj, de most elköszönök a nagyitól és mennem kell. Jó volt veled beszélgetni és köszönöm a kávét. – lépdelt hátra egy fél mosollyal nagyanyja kórterme felé.
- Öhm… rendben. Szívesen! Veled is jó volt beszélgetni… - motyogta Tom kissé elszontyolodva.
- Akkor, szia! – intett Abigail mosolyogva, majd belibbent nagymamája kórtermének ajtaján.
- Szia! – motyogta Tom szomorúan, amit a lány már nem is hallott. Aztán egy nagyot sóhajtva felállt a padról, ahol eddig ültek, kidobta a kukába az üres kávéspoharát, majd visszasétált Bill kórterméhez.
- Hallod Bill, ezt nem fogod elhinni! – lépett be testvéréhez.
- Nem volt kávé és azért voltál el ilyen sokáig, mert elugrottál valahova, hogy szerezz nekem?!
- Dehogyis, nem az! Megint találkoztam azzal a lánnyal, tudod, akiről meséltem. Oh, te ne tudd meg, gyönyörűbb volt, mint tegnap – hadarta Tom kisfiúsan.
- Tom! Te lázas vagy? Hol a szokásos csajelemzős szöveged? Általában a lányok fenekének és melleinek dicsérete után meg szoktál állni. De hogy egy lány gyönyörűbb legyen számodra, mint tegnap?! Ez még nekem is sok(k), a te szádból hallani.
- Poénos vagy, drága öcsém! De most még te sem tudod elrontani a kedvem. – vigyorgott tovább az idősebb. – Beszélgettünk, közben megittunk egy kávét…
- Na igen, és hol az én kávém?
- Hupsz! Azt elfelejtettem! – vigyorodott el bájosan.
- De hát azért küldtelek ki, te hülyegyerek! – fogta a fejét Bill.
- Tudom, meg is vettem, csak a tiédet odaadtam Abigailnek!
- Olyan kedves tőled, hogy mindig gondolsz rám! – nézett a fekete összeszűkült szemekkel ikrére.
- És még te nem vagy egocentrikus! Már megint csak magaddal meg a hülye kávéddal vagy elfoglalva, mikor szegény ikertestvéred éppen azt ecseteli, hogy miként találkozott talán élete szerelmével…
- Micsoda? Élete szerelmével! Tom, te a büdös életben nem voltál még szerelmes. A te érzelmi szinted megegyezik egy kávéskanál érzelmi szintjével…
- Én is szeretlek öcskös! – morogta az említett.
- Én csak a tényeket közlöm…
- Ja, elég nyersen.
- Hát, ez van! Na, hozod már azt a kávét?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése