2009. október 24. /szerda/
- Sam! Figyelsz te rám egyáltalán?! Samy, hahó!
- Ne haragudj Andreas, csak… elég fáradt vagyok. - sóhajtott a lány gondterhelten.
- Megint nem aludtál az éjjel?
- De, csak nem eleget. Azt hiszem, túl sokáig töprengtem.
- Min? Vagy inkább úgy kérdezzem, kin?
- Tudod, néha annyira együtt tudok érezni az emberekkel, még sem értem őket. Egész éjjel azon az öngyilkos fiún gondolkodtam. Tudod, az új páciensem, akiről meséltem. Annyira boldognak kéne lennie, hisz alig 20 évesen már valóra váltotta szinte az összes álmát. Mégis tegnap ahelyett, hogy a barátaival bulizott volna, öngyilkos akart lenni, otthon a saját fürdőszobájában. Szerető családja van, barátai, sikeres az életben és mégis… annyi szomorúság van abban a barna szempárban. Vajon mi lehet a baja…? - szólt Samantha merengve, mire Andy magához húzta és szorosan a karjaiba zárta.
- Sam, már megint túlságosan a lelkedre veszed a pácienseid gondjait. - korholta le kedvese.
- De hát ez a dolgom! - csattant fel a lány kissé hevesen.
- Nem, Samy! Neked az a dolgod, hogy segíts nekik megoldani a problémáikat, nem pedig az, hogy levedd a terhet a vállukról és átvedd magadra… - magyarázta nyugodtan a fiú.
- De ha nem próbálom megérteni őket, akkor képtelen vagyok segíteni rajtuk.
- Jaj, Samantha! - simított végig az arcán Andreas.
- Na mindegy! Most mennem kell dolgozni. Ma lehet, hogy kicsit késem, mert elég sok az elintézni valóm. De azért sietek! Szeretlek, szia! - nyomott egy gyors csókot a fiú szájára, majd kiviharzott a lakásból.
Andreas és Sam már 2 és fél éve vannak együtt. Samantha már végzős egyetemista volt, mikor először találkoztak. A lány imádja a munkáját, és Andy szerint túl sok időt tölt a betegeivel. Mindig is egy maximalista munkabolondnak tartotta a lányt, ezen néha naponta többször is vitatkoznak.
Samantha úgy döntött, munka után meglátogatja Billt. Egyszerűen nem hagyták nyugodni az előző napi események. Így aztán délután 4 óra körül a kórház felé vette útját. Mikor felért a 2. emeletre a 283-as kórteremhez, kicsit habozva ugyan, de megállt az ajtó előtt, vett egy mély levegőt, majd végül benyitott. Amint becsukta maga után az ajtót, Bill lenéző pillantásaival találta szembe magát.
- Maga meg mit keres itt?
- Csak gondoltam benézek, hogy érzi magát…
- Mit érdekli magát, nem is ismerjük egymást! - szólt flegmán az énekes.
- Bill! Miért teszi ezt? Mikor veszi észre, hogy mi csak segíteni akarunk.
- Nem kell a segítség! Főleg nem a magáé!
- Tudom, hogy nehéz most magának. Higgye el, tudom, min megy keresztül…
- Már hogy tudná? Fogalma sincs, mit érzek! Biztos a gazdag anyuci, apuci egyetlen pici jól nevelt lánya! - folytatta gúnyolódva a fiú.
Samanthát szinte áramütésként érték Bill szavai. Hogy pont ő ne tudná, mi az a szenvedés? Hisz ő tudja a legjobban. Bill pedig vajmi keveset tud róla, mégis kigúnyolja. Ezt mégsem hagyhatja szó nélkül.
- Na, ide figyeljen maga öntelt, nagyképű bunkó! Maga mondta, nem is ismer engem, mégis ítélkezik felettem. Fogalma sincs róla, min mentem keresztül! Én sem ismerem magát egészen, és nem mondom, hogy magának sokkal jobb, mert nem tudom. De mondok én magának valamit! Én az égvilágon mindenért megszenvedtem, amit csak elértem az életben. Valamiért eleget, valamiért még többet is, mint kellett volna, de ez most nem lényeg. A lényeg az, hogy maga nekem ne próbálja bemagyarázni, hogy nem tudom mi az a szenvedés, mert igenis tudom! - hadarta Samantha könnyes szemekkel, a végén már-már szipogva.
Bill tátott szájjal figyelte a lány minden egyes szavát.
- Most pedig - vett egy mély levegőt -, én befejeztem magával, Bill Kaulitz! Remélem örül, gondolom ezt akarta. - fordult sarkon a lány, majd kisietett a kórteremből és meg sem állt a lakásáig.
Billnek ideje sem volt rá, hogy felfogja mi történt, hiszen hirtelen ikertestvére lépett be az ajtón, ahol pár másodperce még a dühös pszichológusnő viharzott ki.
- Helló! - üdvözölte öccsét az idősebbik iker.
- Szia!
- Samantha itt volt nálad? Csak mert az előbb, mintha őt láttam volna a folyosón.
- Igen, itt volt. És?
- Mit mondtál neki? Elég feldúltnak tűnt. Észre sem vett, pedig majdnem fellökött a folyosón.
- Semmit! - vonta meg a vállát Bill.
- Na, gyerünk, Bill, ki vele! Tudom, hogy mondtál neki valamit!
- Csak elmondtam neki, hogy nincs szükségem a segítségére, úgyhogy hagyjon végre békén.
- Hogy te mekkora egy bunkó vagy! Legalább megköszönted az életed?- szólt epésen Tom.
- Mi? - ráncolta a homlokát a fekete.
- Jól hallottad, öcsi! Annak a lánynak köszönheted, hogy még élsz. Ha Samantha nincs ott, fogalmam sincs, mi lett volna. Míg én ott álltam remegve, mint egy rakás szerencsétlenség, ő elszorította a sebeid és rámparancsolt, hogy hívjam a mentőket. Az orvosok azt mondták másodperceken múlott, hogy nem vesztettünk el végleg…
Bill nagyokat nyelve hallgatta bátyja szavait, nem szólt semmit. Tom még beszélt hozzá valamit, de azt már nem értette, mert nem figyelt. Elmélyülten próbálta felidézni az arcot, melyet azelőtt látott, mielőtt még az eszméletét vesztette volna. Gyönyörű arc volt az. Hamvas, szinte már-már hófehér bőr, zöldeskék szemek, ívelt, telt piros ajkak és az a ragyogó, hosszú, hullámos, aranyszőke színű hajzuhatag, mely a gyönyörű arcot keretezte. Szinte már nem is emberi. Tegnap még biztos volt benne, hogy egy angyalt látott. Az őrangyalát. Most pedig Tom azt mondja, Samantha volt ott vele, a pszichológuslány. Lehetséges volna? Tényleg őt látta…?!
- Na, jól van! Úgy látom nem vagy valami beszédes kedvedben. Én szerintem megyek most. Holnap jövök, rendben? - magyarázta Tom a távolba meredt testvérének. - Hahó, Föld hívja Billt! Jelentkezz! - lengette meg karjait.
- Hogy mi? - nézett bambán a fekete, miközben kicsit megrázta a fejét, hogy összeszedje magát.
- Nem mi, hanem tessék! Nem tanítottak jómodorra? - ugratta a kisebbet.
- Mintha te olyan illedelmes lennél! - horkant fel Bill gúnyosan.
- Hát mostanában nálad mindenképp udvariasabb! Na jó, most már komolyan megyek. Ja, a többiek üdvözölnek. És David üzeni, hogy ne aggódj, mert mindent elsimított. Elvileg senki sem tud semmit a kis akciódról. - sétált az ajtóhoz. - Viszlát holnap, öcskös! - intett öccsének, majd kilépett az ajtón. A hosszú folyosó végén azonban meglátott egy kávéautomatát, így aztán úgy döntött vesz magának egyet, hátha kicsit feléberedik. Gyorsan apró után kezdett kutakodni a pénztárcájában, majd mikor kezébe akadt néhány, kikért két pohár kávét. Egyet magának, egyet pedig Billnek is. Ám mikor megfordult, hirtelen nagy lökést érzett, aztán már csak arra eszmélt, hogy a 2 pohár kávé egy ismeretlen alak felsőjén kötött ki.
- Ó, a francba!
Tom csak ekkor nézett fel a hang irányába. Nem csak a hang volt gyönyörű, hanem a tulajdonosa is. Egy csodaszép, sötétszőke hajú lány állt előtte. A szemei gyönyörű sötétbarnák voltak, akárcsak Tomé, az alakja pedig tökéletes. A fiú le sem bírta venni a szemeit róla. Ahogy a kávé végig folyott a nyakán, le egyenesen a dekoltázsán, és ahogy a lány apró kezeiben egy zsebkendőt szorítva próbálta felitatni a barna folyadékot… Csak egy bökkenő volt. Az a barna folyadék történetesen az ő kávéja volt (- és persze Billé, de abban a pillanatban Bill volt a legutolsó, akire gondolni tudott volna… -), amit épp az imént borított rá egy vadidegen csinos lányra. Mikor ez tudatosult benne, végül megszólalt.
- Szörnyen sajnálom! Nem láttalak. Megfordultam és te meg csak úgy jöttél a semmiből és… szóval bocs! - mentegetőzött.
- Mindegy! Én is sajnálom. Nem kellett volna így… közlekednem. Szóval, körül kellett volna, hogy nézzek, meg minden. Úgyhogy, ne haragudj! A kávéd…
- Nem fontos, az egyik úgy is az öcsémé lett volna. - mosolygott Tom ellenállhatatlanul.
- Értem. - bólintott a lány is mosolyogva, majd a táskájába nyúlt a pénztárcájáért. - Mennyi is egy kávé? Kifizetem őket!
- Isten ments! Még csak az kéne! Inkább hadd hívjalak meg egy kávéra, hisz leöntöttem a felsőd.
- Jó lenne, de most sajnos sietnem kell! - hajtotta le a fejét a lány. - Talán majd máskor.
- Hát jó, akkor majd máskor. És még egyszer bocsánat!
- Semmi baj. Szia! - intett a lány, sarkon fordult és elindult, mire Tom észbe kapott.
- Várj! Mi a neved? - kiáltott utána.
A lány szelíden elmosolyodott és visszafordult.
- Abi! Abigail McGuire! - intett még utoljára, majd eltűnt a folyosó végén.
- Abi. - ismételte Tom elmélázva, majd elindult végül haza.
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése