- Sammy! – futott a nő felé a kis szőkeség boldogan, mikor belépett az ajtón.
Hannah gyönyörű kislány. Mint egy valódi kis angyalka, göndör aranyszőke kis fürtjeivel, és azokkal a hatalmas kék szemecskéivel.
- Hannah, kis hercegnőm, hogy vagy? – guggolt le mellé, és finoman kezeibe vette először a gyermek puha arcocskáját, majd finom aprócska kezeit.
- Jól. Csak hiányoztál Sammy! – nézett rá elbűvölően a tengerkék kis szemeivel a kislány, majd átölelte a nyakát.
- Te is nekem kis hercegnőm! Nem is tudod mennyire!
- Gyere be! – mutatott a kislány a nappali felé.
- Oké. Na gyere, hercegnőm! – vette karjaiba a lányt, és a nappaliba indultak.
- Hoztál nekem ajándékot?
- Hát… hoztam, de azt ki is kell ám érdemelni!
- Hogyan?
- Jó kislány voltál?
- Igen, nagyon. Képzeld segítettem az anyucinak sütit sütni.
- Ó, hát akkor te már nagylány vagy!
- Ühüm – bólogatott aranyosan a csöppség.
- Hát akkor mindenképp megérdemled az ajándékot.
- Hurrá! – csapta össze a kis tenyereit boldogan.
- Ülj le ide szépen, és csukd be a szemed! – ültette le a kanapéra a kislányt. – Egy perc és hozom, de ne less!
- Oké – bólogatott Hannah összeszorított szemekkel, Sam pedig kiment az előszobába, és az egyik táskájából előhúzott egy közepes méretű műanyagdobozt, amiben egy baba díszelgett. Gyorsan visszasietett a nappaliba, majd leguggolt a kis Hannah elé.
- Kinyithatod! – mosolygott, mire a kislány szemei szinte kipattantak, és mohón kapott az ajándéka után.
- De szép baba! – ámuldozott álmodozós hangján.
- Tetszik?
- Nagyon!
- Tessék! – vette le az átlátszó műanyagdoboz tetejét Samantha, és kivette belőle a babát.
- Köszönöm Sammy! – ölelte át Samantha nyakát, majd a baba haját kezdte simogatni.
- Puszit nem is kapok? – mosolygott a kislányra, mire az nyomott egy cuppanós puszit az arcára.
- Anyuci nézd! – huppant le a kanapéról, és a konyha felé futott a babájával.
- Teljesen elkényezteted ezzel a rengeteg ajándékkal – jelent meg az ajtóban egy 45 év körüli nő.
- Csak szeretnék neki mindent megadni! – préselte ki összeszorított ajkai közül Samantha, úgy, hogy Hannah még véletlenül se hallja.
- Hannah kicsikém, mutasd meg apunak is a babádat, jó?
- Oké – bólintott a kislány mosolyogva, és az emeletre sietett.
- Nem ajándékokkal kéne elhalmoznod, hanem egy kis szeretettel. Sokkal több időt tölthetnél vele, elvégre az anyja vagy! – Miranda szemei csak úgy villámlottak.
- Anya, kérlek, ne kínozz már te is! – suttogta könnyes szemekkel, majd szinte szabályszerűen sírva fakadt.
Túl sok volt ez már neki. Először Andreas, aztán Bill, most pedig az édesanyja. Úgy érezte, nem bírja tovább. Miranda értetlenül bámult rá.
- Sam? Kicsim, te sírsz? – óvatosan közelebb merészkedett lányához, és sajnálkozva figyelte.
- Nem bírom tovább, anyu! Minden egyre rosszabb lesz. Andreas utál, Bill szintúgy, te is utálsz, és Hannah is… – szipogta a pszichológuslány könnyeit törölgetve.
- Hey, kicsim, álljunk csak meg! Miért utálna Andreas? És egyáltalán ki az a Bill? Ja, és ha már itt tartunk, Hannah és én nem utálunk. Szóval? Halljam a válaszokat!
- Először ígérd meg, hogy nem ítélsz el. Ha nem is támogatsz, legalább annyit kérek, ne ítélj el!
- Ezt meg sem hallottam. Miért ítélnélek el? Az édesanyád vagyok. Tudod, hogy számíthatsz rám.
- Mert egy szörnyeteg vagyok – suttogta maga elé. – Egy undorító szörnyeteg.
- Ne mondj ilyet, kislányom! – ült le a lánya mellé az asszony. – Mit csináltál?
- Andreas megkérte a kezem – nyögte ki a lány visszafolytott hangon.
- De hát…
- Tudom, szólnom kellett volna. De annyira össze voltam zavarodva, és minden olyan gyorsan történt.
- Kicsim, ezzel mi a probléma?
- Még nincs vége. Szörnyű dolgot tettem, anya! – suttogott újra a lány, majd kezét a szájához emelte.
- Samantha, kérlek, ne húzd tovább! Ki vele!
- Megcsaltam Andyt!
- Tessék?
- Igen, tudom, undorító vagyok! És tudod mi a legrosszabb? Mégcsak nem is bántam meg! – csattant fel hisztérikusan.
- De hát kivel?
- Az egyik páciensemmel, Billel – motyogta lehajtott fejjel.
- Miért teszed ezt Samantha? Andreas tökéletes számodra. Most, hogy megkérte a kezed, olyan fényes jövő állhat előttetek. Boldog család lehetnétek a kis Hannahval…
- Jaj anya, azt hiszed ez ilyen egyszerű? Ha Andreas megtudná, hogy van egy 3 éves kislányom, fejvesztve menekülne tőlem. Nem is beszélve arról, Hannah mit érezne. Nem tudhatja meg, hogy én vagyok az anyja. Még nem!
- Mégis mikor akarod elmondani neki? Mikor felnőtt lesz? Hogy aztán a fejedhez vághassa, hogy az egész élete egy hatalmas nagy hazugság volt?
- Nem. De még várnom kell vele! Még nem készültem fel rá! – jelentette ki határozottan a lány.
- Ami Andreast illeti, szerintem megértene. Nem úgy ismerem, mint aki…
- Te nem is ismered őt! – vágott anyja szavába felbőszülten.
- Már hogyne ismerném! 2 és fél éve együtt vagytok. Eszement nagy baromságot tettél lányom! Andreas nem ezt érdemli!
- Hidd el, hogy nem ismered őt! – suttogta könnyes szemekkel a lány maga elé.
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése