- Ki a fene lehet az ilyenkor? – nyúlt unottan a telefonja után a gitáros.
- Szia! – szólt bele egy halk hang.
- Abigail? – ült fel ágyán izgatottan Tom.
- Igen. Nem zavarok?
- Dehogyis! Örülök, hogy hívtál.
- Gondoltam, elmehetnénk valahová.
- Remek ötlet, mikor találkozzunk? – vágta rá a fiú rögtön.
- Hm… nekem most is jó lenne…
- Tökéletes. Hol vagy most?
- A kórházban, Nagyival.
- Akkor mit szólnál, ha odamennék hozzád?
- Rendben, aztán majd eldöntjük, mit csinálunk. – mosolygott a lány.
- Oké, akkor 10 perc és ott vagyok!
- Oké, szia!
- Szia!
* * *
- Itt Sam, most valószínűleg túl elfoglalt vagyok, és nem tartózkodom itthon. Szóval, hívj vissza később, vagy hagyj üzenetet a sípszó után! Köszi!
- Szia! Itt Bill! Tudom, hogy ott vagy! Vedd fel, kérlek! – sóhajtott egy nagyot a fekete. – Na mindegy… Csak annyit akartam, hogy… Igazából beszélnünk kéne, nem gondolod? Szóval, hívj vissza, kérlek! Szia…
- Miről kell nektek beszélnetek? – kérdezte Andy morcosan Sam mögül, mire a lány megugrott ijedtében.
Épp az üzenetrögzítőjét hallgatta, mikor Andreas csak úgy megjelent mögötte.
- A kezeléséről – vágta rá gyorsan.
Más nem igazán jutott eszébe.
- Értem. Mióta tart?
- Mi? – nézett értetlenül a lány.
- Hát a kezelés, mi más?
- Ja, igen. Hát nem olyan régóta.
- És miért nem mondtad, hogy a nagy Bill Kaulitz a te kis beteged?
- Máskor sem beszéltem a munkámról, ha nem tűnt volna fel! – motyogta egy nagy sóhaj kíséretében a lány. – Mondjuk, azért mert te utálod!
- Én nem utálom a munkád, Sam! – lépett közelebb a lányhoz. – Egyszerűen csak… túl sokat dolgozol.
- Nem tehetek róla, szeretek dolgozni. Talán már ez is baj? – kérdezte idegesen, majd járkálni kezdett.
- Nem dehogy. Én csak…
- hagyjuk Andy, jó? Nekem most ehhez nincs lelki erőm – indult az ajtó felé, miközben levette a fogasról a kabátját, és gyorsan magára vette.
- Most hová mész?
- Megyek, sétálok egyet. Át kell gondolnom néhány dolgot.
- Mikorra várjalak?
- Nem tudom. Ha gondolod, elmehetsz, de maradhatsz is. Ahogy gondolod, kiismered magad. Majd találkozunk. Szia! – felelte halkan, majd becsukta maga után az ajtót.
Céltalanul rótta az utcákat, fogalma sem volt róla, mit tegyen. Nem akart találkozni Billel, de mégis úgy érezte, meg kell beszélniük a dolgokat. Mivel nem emlékezett, merre laknak az ikrek, gyorsan hívni kezdte Jessicát.
- Igen? – szólt bele a lány kedvesen.
- Szia, Sam vagyok! Csak azért hívlak, hogy le tudnád nekem diktálni Bill és Tom lakásának a címét?
- Persze, de ugye nincs baj?
- Nem, nincs. Csak beszélni szeretnék Billel.
- Rendben – szólt megkönnyebbülten Jess, majd lediktálta a címet.
Samantha hívott egy taxit, amivel 10 percen belül már a Kaulitzok házánál volt. Félve ugyan, de bekopogott, Tom nyitott ajtót.
- Szia! – köszönt meglepődötten az idősebbik iker.
- Szia! Bill itthon van?
- Igen, fent van a szobájában. Menj csak fel! Megtalálod?
- Persze, köszi! – mosolygott a lány.
- Nincs mit! Megmondanád neki, hogy elmentem? Nemsokára jövök.
- Miattam igazán nem kell…
- Nem miattad van – mosolyodott el a fiú. – Na, szia!
- Szia! – intett Samantha.
Levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, aztán levette a cipőjét is, és már épp indult volna az emeletre, mikor zajt hallott, majd egyszercsak megjelent előtte Bill. Először mereven néztek egymásra, végül Bill elmosolyodott.
- Hát eljöttél!
- Igen, hogy beszéljünk.
- Örülök, gyere csak beljebb! – invitálta a nappali felé a lányt.
- Köszi – felelte Sam, mikor leült a kanapéra.
Bill is helyet foglalt egy fotelban.
- Kérsz valamit?
- Nem, köszönöm. Inkább essünk túl rajta, de gyorsan! Szóval?
- Samantha, én… – állt fel Bill és a lány mellé ült a kanapéra. – Nem tudom, hogy mondhatnám el, hisz még én sem vagyok biztos benne. De…
- De?! – húzta fel a szemöldökét, mire Bill válaszképp az ajkait mohón az ajkaira tapasztotta…
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése