- Hallo!
- Szia! Samantha vagyok.
- Sam, mégis hova a fenébe tűntél?
- Sajnálom. Az egyik betegemmel vagyok, ne aggódj!
- Ne aggódjak? Hiszen tegnap reggel óta nem is láttalak. Azt sem tudtam élsz-e vagy halsz…
- Tudom, és nagyon sajnálom, de lemerült a mobilom és…
- Különben is, mi az, hogy az egyik betegeddel vagy? – ordítozott idegesen Andreas, de úgy, hogy még Bill is hallotta. Samantha óvatosan Billre pillantott, majd megszólalt.
- Majd elmagyarázom, ha hazaértem. Most le kell tennem, szia! – hadarta a nő és gyorsan ki is nyomta.
- Sajnálom…
- Nem a maga hibája, Bill. – magyarázta Sam. – Ez már régóta így megy közöttünk.
- De most mégiscsak miattam van. Ha nem győzöm meg mindenáron, hogy tartson velem, akkor…
- Nem, Bill! Én amúgy is szerettem volna eljönni. Erről kizárólag én tehetek. Csakis egyedül én…
* * *
- Próbáltátok már hívni Billt?
- Persze, de még mindig nem lehet. Biztos nincs térereje. – felelte Gustav.
- Nyugi Tom! Minden oké. Samantha is vele ment, nem? Vigyáznak egymásra! – nyugtatta Jess a gitárost.
- De mi van, ha történt velük valami? Tegnap délután mentek el. Már tegnap anyáéknál kellett volna lenniük! Nemrég hívtam anyát és még csak nem is tudott róla, hogy elindultak… - járkált idegesen fel, s alá.
- Lehet, hogy csak félrehúzódtak egy kis entyem-pentyemre! – húzogatta a szemöldökét Georg.
- Mert pont úgy ismerjük mi a drága kisöcsémet, mi?
- Na jó, ez igaz.
- És ha baj érte őket? És nem tudnak segítséget hívni? Akkor mi lesz?
- Tom, nyugodj már meg! Ne fesd az ördögöt a falra! Inkább próbáld őket megint hívni! – válaszolta Jessica.
- Oké. – bólintott Tom, és elővette a telefonját, majd hívni kezdte Billt. – Kicseng! – nézett a többiekre.
- Igen?
- Bill, basszus, hol a fenében vagytok?
- Nyugi, Tom, jól vagyunk, semmi bajunk.
- De mégis, hol vagytok? Felhívtam anyut és még csak nem is tud róla, hogy hozzá készülsz.
- Tudom, nem szóltam neki. Elvileg már tegnap odaértünk volna, csak közbe jött valami… - pillantott Samanthára.
- Valami?! Mégis mi?
- Hát öhm… eltévedtünk.
- Eltévedtetek?! – kérdezett vissza Tom megütközve.
- Hát igen. Letértem az autóútról és hát… történt egy kis baleset is. Defektes lett a két hátsó kerék és a kocsiban kellett töltenünk az éjszakát.
- Öregem. Ez komoly. Na és most hol vagytok?
- Útban anyához.
- Oké. Vigyázzatok magatokra!
- Rendben. Nemsokára találkozunk.
- Oké, szia!
- Szia! – köszönt el Bill is, majd kinyomta. – Tom volt az! – pillantott Samre.
- Gondoltam. Csodáltam is, hogy eddig nem hívta. – mosolyodott el a lány.
- Igen, nekem is furcsa volt. – mosolygott Bill is.
- Jó testvér, igaz?
- Igen, az!
- Itt is vagyunk! – állt félre Bill egy aranyos kis ház előtt körülbelül egy óra múlva.
- Remek.
- Igen. – szólt a srác elmélázva, de még mindig nem mozdult.
- Bill, ugye nem fél?! Nincs mitől tartania.
- Tudom. Menjünk! – szállt ki hirtelen, mire Sam is követte.
Bill kicsi és határozatlan lépésekkel araszolt a kapuhoz, majd megállt és becsengetett. Pár másodperc elteltével már nyílt is az ajtó és kilépett rajta Simone ragyogó arccal és tárt karokkal.
- Kisfiam! Hát te? – nyitotta ki a kaput a nő, majd szorosan átölelte Billt.
- Szia anyu! Hozzád jöttünk!
- Ó, jó napot, Dr. Stewart, ha jól emlékszem.
- Igen. – mosolygott a lány kedvesen.
- Menjünk be! Ne ácsorogjunk itt kinn! – nevetett fel Simone könnyedén.
Samanthába hirtelen belehasított a gondolat. Simone hogy lehet ilyen fiatalos és energikus? Hiszen akárhogy is számolta, már legalább 41-42 évesnek kellett, hogy legyen, mégis 30-nak is alig tűnt.
- Készítsek egy kávét? Dr. Stewart? Bill? – nézett egyenként az említettekre.
- Nem, köszönöm nem kérek! – ellenkezett finoman Sam.
- Én sem, köszi anya!
- Akkor valami mást?
- Nem kérek semmit, köszönöm! – mosolygott a fiatal pszichológuslány.
- Én sem, anyu! Kérlek, ne tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna. – csattant fel Bill hirtelen.
- Bill… - sóhajtott Simone szomorúan.
- Én azt hiszem, kimegyek egy kicsit levegőzni. Addig beszéljenek meg mindent nyugodtan.
- Nyugodtan maradjon csak Samantha. – nézett rá hirtelen Bill.
- Nem, nem akarok zavarni. Beszéljenek csak meg mindent… - mosolygott a lány és kisétált a teraszra. Amint kiért, a táskájában kezdett kutatni, majd hirtelen elővett egy cigisdobozt. Kivett belőle egy szálat és meggyújtotta, beleszívott egy nagyot, majd a füstöt kifújta. Már egy ideje kinn állt, közben elmélyülten gondolkodott, mígnem egy hangot hallott a háta mögül.
- Nem is tudtam, hogy dohányzik.
Samantha rögtön felismerte a hangját, tudta ki az, még ha nem is fordult meg.
- Bill… megijesztett. – mosolyodott el.
- Bocsánat. – lépett a lány mellé. – Valahogy nem gondolná az ember magáról, hogy cigizik.
- Ó, ez hízelgő. Ezt most vegyem bóknak?
- Vegye, aminek akarja. – vigyorodott el az énekes is, majd ő is rágyújtott.
- Csaknem…? – mosolygott rá Sam.
- Csakde…
- Mióta?
- Úgy 15 éves korom óta. És maga?
- 15 voltam, mikor kipróbáltam. Azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal.
- Hát ez tényleg furcsa. Olyan „anti-dohányosnak” tűnt.
- Ki hitte volna. – nevetett Samantha, majd hirtelen megkomolyodott. – Sikerült megbeszélniük az anyukájával?
- Persze. Minden simán ment. – mosolyodott el a srác.
- Akkor jó, nagyon örülök!
- Én is. Köszönök mindent! – sóhajtott Bill, majd eldobta a csikket és rátaposott.
- Igazán nincs mit!
- Na, menjünk vissza, mert anyu kiherél. Utálja ha itthon cigizek…
Samantha csak elmosolyodott, majd bementek.
- Ó, Dr. Stewart, Ön is velünk vacsorázik? – kérdezte buzgón Simone, mikor beléptek az ajtón.
- Nyugodtan szólítson csak Samanthának. És, nem, köszönöm! – mosolygott a lány zavartan.
- Ugyan már, Samantha, ne kéresse magát!
- Egy dolgot, meg kell, hogy jegyezzen róla. Vele nem lehet vitatkozni! – súgta Bill Samanthának vigyorogva.
- Óhh, értem. – kuncogott a lány.
- Szóval? – kérdezte Simone.
- Na jó, akkor köszönöm, elfogadom a meghívást.
- Helyes. – mosolygott Bill anyukája. – Akkor menjünk vacsorázni!
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése