- Na, hogy ment a terápia? – kérdezte Tom, mikor Bill hazaért.
- Egész jól. Nem is volt olyan vészes.
- Na látod, öcskös. Na, és hogy érzed magad?
- Hála Istennek, Róla nem kellett beszélnem. – dőlt le a kanapéra egy mélyet sóhajtva.
- Akkor miről beszéltetek?
- Elmeséltem az egész gyermekkorunkat.
- Remélem rólam sok szépet, és jót meséltél! – vigyorodott el Tom, mire Bill is elmosolyodott egy pillanatra.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak. Csak is az igazat meséltem. Annyira furcsa volt. Rengeteg dolgot elmondtam annak a nőnek, pedig általában nagyon lassan nyílok meg idegeneknek. Mégis úgy érzem… ez a lány tényleg megbízható. És kedves is. Azt mondta, majd akkor beszélünk Róla, mikor készen állok.
- Na, látod!
- Na és te? Megtaláltad Abigailt?
- Ami azt illeti, igen…
- És? – húzta fel a szemöldökét Bill.
- Beszéltem vele. Csakhogy a drága „jó” hírem már hamarabb eljutott hozzá… - húzta a száját az idősebb.
- És mit mondtál neki?
- Kértem, hogy adjon egy esélyt, hogy megismerjük egymást. Szerintem ennyit igazán megérdemlek, nem?
- Jaj, Tom! Csak ne szúrd el! – sóhajtott fel a fekete.
- Nem fogom. Illetve megpróbálom…
- Helyes. Te beszéltél mostanában Daviddel?
- Nem, miért? Kellett volna?
- Ja, nem, csak… Szólni kell neki, hogy szerda 11 órára ne tervezzen velem semmit, mert a kezelésemen leszek. – furcsa volt ezt kimondania. Nem hitte volna, hogy egyszer itt fog tartani.
- Szóval, akkor rendszeresen fogsz járni, ugye?
- Igen, azt hiszem.
- Hidd el, jót fog tenni!
- Remélem.
* * *
2009. október 31. (szerda) /11:24/
- Szóval, legutóbb, mikor találkoztunk, legfőképp a gyermekkoráról és a sikereiről beszélgettünk. – magyarázta Samantha, mire Bill halványan bólintott. – Most beszéljünk egy kicsit a családjáról. Említette, hogy a szülei elváltak és az édesapja elköltözött. Vele tartja a kapcsolatot?
- Igen. Szoktunk beszélni telefonon és néha meg is látogatjuk egymást.
- Értem. És az édesanyja? Vele bizalmas a kapcsolata?
- Nagyon. Mindig mindent megbeszélünk. Nagyon jó anya. Nála jobb édesanyát nem is tudnék elképzelni. Mindig is támogatott minket mindenben.
- Tiszteletreméltó, hogy így beszél az édesanyjáról. – mosolyodott el Sam. – Mikor beszélt vele utoljára?
Bill egy pillanatra megdermedt, majd halkan válaszolt.
- Régen. Legutóbb a kórházban volt egy kis nézeteltérésünk. – sóhajtott.
- És min vesztek össze?
Billből csak úgy dőltek a szavak, nem is gondolkodott, mielőtt kimondta őket.
- Segíteni akart, én pedig nem hagytam. Leszidtam, hogy miért szól bele mindig mindenbe, pedig tényleg csak segíteni próbált. Hiszen egy anyának ez a dolga… - szólt elmélázva.
- Maga, mit gondol? Okkal beszélt az édesanyjával úgy, ahogy?
Bill lehajtotta a fejét, majd megrázta.
- Nem, egyáltalán nem.
- Bocsánatot kért már Tőle?
- Még nem.
- Akkor mielőbb tegye meg. Az édesanyja nem érdemli meg, hogy saját magát okolja a történtekért. Pedig biztos vagyok benne, hogy éppen ebben a pillanatban is ezt teszi…
- Tudom… de egyszerűen nem merek a szemeibe nézni. Annyira rossz.
- Tudom, de muszáj. Az emberek követnek el hibákat és a felelősséget vállalniuk kell értük. Higgye el Bill, az édesanyja egyáltalán nem haragszik magára. Menjen el hozzá, már biztos nagyon hiányzik neki… - mosolygott a doktornő kedvesen.
Bill is elmosolyodott, majd készségesen, most már magabiztosabban bólintott.
- Jó, elmegyek.
* * *
2009. november 2. (péntek)
- Igen, tessék!
- Samantha? Bill vagyok.
- Áhh, Bill, hogy van?
- Köszönöm, megvagyok. Zavarom?
- Nem, dehogy. Talán valami baj van? Beszélgetni szeretne?
- Az igazság az, hogy én… szóval én egy szívességet szeretnék kérni. – krákogott Bill zavartan.
- És pedig? Hallgatom! – felelte Samantha meglepődötten. Közben elmosolyodott, mert rájött, kezdi elérni a célját. Bill lassan, de biztosan kezd megbízni benne és ez remek hír.
- Szóval, arról lenne szó, hogy úgy döntöttem, elutazok édesanyámhoz és szóval… nem szeretnék egyedül menni. Elkísérne engem? – hadarta el egy szuszra.
Samantha hirtelen szóhoz sem jutott. Szeretett volna Billnek segíteni, és örömmel mondott volna igent, de eszébe jutott Andreas, hogy mostanában mennyit veszekednek, mert nem tölthetnek együtt elég időt.
Végül szabadkozni kezdett.
- Sajnálom Bill, én szívesen elmennék magával, de sajnos nincs időm. Kérje meg Tomot!
- Na, kérem! Csak pár óra.
- Bill, értsen meg, kérem, én tényleg…
- Samantha, kérem!
A lány megborzongott. Ahogy a nevét ejtette. Megjelent előtte Bill szomorú és egyben igéző tekintete és szinte rögtön megenyhült.
- Hát jó, legyen! – sóhajtott. ~ „Pár órából még csak nem lehet probléma…” ~ gondolta.
- Köszönöm! – hálálkodott Bill boldogan.
- Nincs mit! – miután meghallotta a fiú örömteli hangját, már biztos volt benne, hogy jól döntött. Ha másért nem, ezért megérte.
- Még dolgozik? Gondolom igen, akkor 1 óra múlva ott vagyok a rendelőjénél. Az úgy megfelel?
- Persze.
- Akkor nem sokára találkozunk. Még egyszer köszönöm, viszonthallásra!
- Viszonthallásra Bill!
* * *
- Kivel beszéltél?
- Csak Samanthával.
- Na és minek? Ma is mész hozzá?
- Öhm… nem, csak…
- Ki vele, Bill! Akkor?
- Úgy döntöttem elmegyek anyuhoz. Bocsánatot kérek. – sóhajtott Bill.
- Aha, ez egy jó ötlet. Na és ennek mi köze Samanthához?
- Megkértem, hogy kísérjen el.
- Áh, értem! – vigyorgott ikrére az idősebb.
- Tom, ne fantáziálj!
- Most miért? Samantha tök jó csaj!
- De nincs köztünk semmi!
- Még! – lépett közelebb öccséhez egy levakarhatatlan vigyorral a képén. – Bill, ne felejtsd el! Én is érzem, hogy mi zajlik le benned! – tette a vállára a kezét, majd továbbállt. Bill csak sóhajtott egyet, lehajtotta a fejét és elmosolyodott. Egyszer még az őrületbe kergeti…
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése