Eközben Tom Kaulitz már a kórházban járkált fel s alá, mivel nem találta Abigail nagymamájának kórtermét.
- De hát itt volt. A 242-es teremben volt! – mérgelődött halkan Tom, majd végül feladta és előre ment a nővérpulthoz. – Elnézést, hol találom Katja Güttenberg kórtermét?
A pultnál most egy fiatal, magas, csinos nő állt. Tom meg is jegyezte, ha nem találkozott volna Abigaillel, akkor talán rá is hajtott volna.
- Ön rokona Mrs. Güttenbergnek? – méregette a nő.
- Nem. Valójában az unokáját keresem, Abigailt, és szeretném megkérdezni Mrs. Güttenberget, hogy nem tudja-e, hol lehet. – mosolygott bájosan Tom, mire a nővérke elővett néhány papírt.
- Mrs. Güttenberget egy másik kórterembe szállították át. A 283-asban megtalálja.
- Köszönöm. – felelte Tom hálásan, és már ott sem volt.
Megkereste a kórtermet, azonban a lány nem volt ott. Először úgy gondolta, inkább hazamegy, aztán egy hirtelen felindulásból, mégis úgy döntött, bemegy Abigail nagymamájához. Óvatosan benyitott, mire az idős hölgy ráemelte tekintetét.
- Jó napot! – köszönt a fiú illedelmesen.
- Jó napot!
- Nem zavarok?
- Nem, gyere csak!
- Ön Mrs. Güttenberg?
- Igen, te pedig az unokám udvarlója, ugyebár? – mosolyodott el Mrs. Güttenberg.
- Hát még nem teljes egészében, de már rajta vagyok az ügyön! – vigyorgott Tom és közelebb lépdelt az asszonyhoz.
- Áhh, értem! És hogy hívnak, fiam? – méregette a fiút.
- Tom. Tom Kaulitz.
- Szóval Tom. Komolyak a szándékaid a kis unokámmal?
Tomot egy kicsit váratlanul érte a kérdés, eléggé meglepődött, ezt még neki is át kellett gondolnia. Ám pár másodperccel később, mikor felidézte maga előtt a gyönyörű lányt, az elbűvölő mosolyával, máris tudta a választ.
- Öhm… hátén azt hiszem, hogy igen. Igen, szóval én eléggé…
- Hiszed, vagy tudod? Nem mindegy!
- Nézze. Az igazság az, hogy még nem ismerem igazán Abigailt. Kétszer találkoztunk és már első pillantásra, tudtam, hogy ő más, mint a többi lány. Lenyűgöző egy teremtés. A gyönyörű arca, a gyönyörű göndör fürtjei, az eszméletlenül édes mosolya, a hangja akár egy csilingelő kis csengettyű… Olyan, mint egy angyal. Egy szépséges angyal. – áradozott Tom.
- Mondd csak fiam, hűséges típus vagy te?
- Mi?! Ez meg hogy jön most ide?! Mi ez, kihallgatás? – nevetett fel zavartan Tom.
- Én csak tudni szeretném, hogy biztonságban lesz-e melletted a kis unokám… - szólt az asszony nemes egyszerűséggel.
Tom elgondolkozott, majd hirtelen magabiztosan beszélni kezdett.
- Tudja, eddig nem igazán voltam szerelmes. És múlt hét szerdáig csakugyan azt gondoltam, hogy talán soha nem is leszek. Aztán találkoztam az unokájával, Abigaillel, és egy csapásra minden megváltozott. Úgy érzem, hogy mellette igazán boldog lehetek. – a szavak csak úgy ömlöttek belőle. Néhány szava még saját magát is meglepte. – Napok óta – pontosabban mióta csak megismertem -, csak Rá gondolok. Folyton a gyönyörű hangja cseng a fülemben, mindig az jár az eszemben „vajon most mit csinálhat?” vagy hogy „Vajon ő is gondol rám?”, és úgy érzem látnom kell Őt, megint! – hadarta a fiú, majd elgondolkodott, hogy vajon miért mondja el ezeket a dolgokat egy vadidegen idős asszonynak, aki ráadásul Abigail nagymamája…
- Hát Tom… azt hiszem, ezt úgy hívják: „Szerelem első látásra”. – mosolygott az asszony a fiúra.
- Gondolja? – kérdezte Tom egy félmosollyal, mikor is hirtelen nyílt az ajtó és belépett a csinos Abigail.
Meglepődött volt, és egyben zavarodott. „Mit keres itt Ő?” – kérdezte magában értetlenül. Kicsit félt is, és izgult. Napok óta csak a fiú járt az eszében, és átkozta magát, hogy legutóbbi találkozásukkor engedte, hogy meghívja egy kávéra. Ismerte ő Tomot, épp eléggé ahhoz, hogy jó messziről elkerülje. Hallott nem egy történetet, Tom miként szerzi nap, mint nap egyik „trófeája” után, a másikat. De ő nem lesz egy a sok közül! Ő nem dől be neki!
- Ti meg mit csináltok itt? – bökte ki a lány hirtelen.
- Beszélgetünk. Miért talán nem úgy tűnik? – mosolygott unokájára a nagymama.
- De hát… - tátogott a lány idegesen, majd hirtelen Tomra nézett. – Tom! Te meg mit keresel itt?
- Ami azt illeti… - állt fel Tom és magyarázni kezdett volna, de az idős asszony megelőzte.
- Téged keresett. És ami azt illeti, mivel tudtam, hogy ma még bejössz hozzám, megpróbáltam szóra bírni, hogy megvárjon téged.
- Miért? – kérdezte a lány értetlenül. Már mindenki ellene fordul? Hát senki nem érti, hogy ez a fiú veszélyt hoz rá?
- Mert beszélni szeretnék veled. – felelte Tom szinte kétségbeesetten. – Beszélhetnénk?
- Sajnálom, de most nem alkalmas. Nagyihoz jöttem. Felolvasok neki a kedvenc könyvéből. – felelte dacosan a lány, miközben egyenesen a fiú szemeibe nézett.
- Az ráér később is, gyermekem! – mosolygott szelíden nagyanyja. – Menjetek csak, beszélgessetek! Addig én nézem egy kicsit a tévét.
- Nagyi, biztos ezt akarod? – próbálkozott a lány újra.
- Igen. Biztos. Na, tünés! Még mindig itt vagytok?
- Köszönjük Mrs. Güttenberg! Kellemes volt Önnel beszélgetni. Viszontlátásra! – mosolygott Tom, majd elindult ki az ajtón, nyomában az egyre idegesebb lánnyal. Mikor becsukták maguk után az ajtót, Abigail rögtön megszólalt.
- Mit akarsz, Tom? – fordult a fiú felé.
- Csak beszélgetni. – felelte kedvesen.
- Hát persze! A többi lánnyal is csak beszélgettek? – mordult fel Abi gúnyosan.
- Mi?! Ez meg hogy jön most ide? – húzta fel a szemöldökét Tom.
- Hallottam ám Rólad, Tom! Hallottam, mit művelsz a lányokkal. De én nem leszek egy a sok közül! Én nem leszek a trófeád! – vágta a képébe idegesen, mire a fiú kínjában felnevetett. – Most meg mi olyan vicces? – tette csípőre a kezeit a lány, miközben összeráncolta a homlokát. Ettől Tomnak még jobban nevetnie kellett. Tetszett neki ez a lány, nagyon is tetszett.
- Te! – válaszolt mosolyogva Tom, mire Abi felháborodott.
- Én?!
- Igen, te! – lépett közelebb hozzá, mire a lány hátrálni kezdett. – Semmit sem tudsz rólam, hidd el nekem! – lépett még közelebb, mire Abigail még jobban hátrált. Ám a folyosó szűk volt és egyszer csak a falnak ütközött. Tom elvigyorodott, minden pontosan úgy történt, ahogy akarta. Kihasználva a helyzetet még közelebb lépett a lányhoz, már amennyire ez még lehetséges volt. Már csak pár centi volt köztük, aztán két kezével a falnak támaszkodott. Abigail félt, szinte reszketett, és egyre izgatottabb lett. Főleg mikor Tom még közelebb hajolt az arcához, és szinte a szájába suttogott:
- Most legszívesebben megcsókolnálak, de nem szeretném elsietni a dolgokat. Csak annyit kérek, adj nekem egy esélyt, hadd ismerjelek meg! És ha te is megismersz, majd rájössz, hogy egyáltalán nem vagyok, olyan érzéketlen és bunkó, mint amilyennek sokan hisznek. Ígérem, jó leszek! – az utolsó mondatot már a lány fülébe duruzsolta, majd egy aprócska nedves csókot nyomott a nyakára, amitől Abigail szinte egész teste megrándult. Ha éppen nem a falnak támaszkodott volna, valószínűleg a fiú karjaiba omlott volna az izgalomtól. A szíve őrületes tempóban zakatolt, már-már úgy tűnt, ki akar ugrani a helyéről. De nem csak a lányé, a fiúé is hasonlóképpen dobogott. Már mindketten ziháltak, egyre csak levegő után kapkodtak. Végül Tom erőt vett magán, ellépett a lánytól és a zsebéből egy alkoholos filctollat vett elő. Általában autogramot szokott vele osztani, de most igazán jól jött. Megfogta gyengéden a lány jobb kezét, majd tenyerére óvatosan felírta a telefonszámát.
- Majd, hívj fel, kérlek! – nyomott egy utolsó csókot végül az arcára, majd halkan elsétált.
A lány még egy darabig csak állt ott és nézett mereven maga elé. Próbálta összeszedni magát, de nem igazán sikerült. Tom teljesen megőrjítette a viselkedésével és a gesztusaival. Hát mégis bedől Neki?!
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése