Bill már fél kettőkor elindult Samantha rendelőjébe, hogy biztos, hogy ne késsen. Ennek az lett az eredménye, hogy már háromnegyed kettőkor ott volt. Samantha épp végzett az előtte lévő páciensével, így hamarabb behívta Billt, aki félénken, szinte remegve lépett be az otthonosan berendezett kis szobába.
- Kérem, foglaljon helyet, Bill! – mosolygott a lány az egyik bőrfotelre mutatva, mikor Bill még mindig egy helyben állt az ajtó előtt.
- Köszönöm. – felelte halkan és helyet foglalt.
- Parancsol valamit? Egy kávét, teát, esetleg üdítőt?
- Nem, köszönöm! – tiltakozott a fiú hevesen és zavartan nézelődött tovább.
- Bill, mitől fél? – hajolt hozzá közelebb a lány.
- Én nem… nem félek… - motyogta zavartan.
- Dehogyisnem, hiszen maga reszket. – fogta meg gyengéden a kezét, mire egy pillanatra összerezzent.
- Én csak… Még soha nem voltam ilyen terápiás izén…
A nő elmosolyodott és végigsimított a fiú kézfején.
- Ne úgy gondoljon rá, mint egy „terápiás izére”. Hanem, mint egy egyszerű és őszinte beszélgetésre, ami után sokkalta jobban fogja érezni magát, rendben?
Bill válaszképp elmosolyodott és bólintott. Egy kicsit megnyugodott, hiszen ismerte már annyira a nőt, hogy tudja, tényleg komolyan gondolja, amiket mond, és nem kell attól tartania, hogy ’ne adj Isten’ esetleg elárulná. Különben i, az orvosi titoktartást úgysem szegheti meg.
- Nos, akkor lássuk! Lesz majd egy űrlap, amin az alapadatainak kell szerepelniük, de ez ráér később is úgyhogy… Mondjuk először is mesélhetne egy kicsit magáról! – mosolygott rá Sam kedvesen.
- És mit meséljek? – kérdezte félénken az énekes.
- Bármit, ami eszébe jut. Akármit. Mikor született, milyen volt a gyermekkora, a családjáról, a barátairól…
- Hát jó. – vett egy mély levegőt, majd belekezdett. – 1989. szeptember elsején születtem, 10 perccel másik felem, Tom után. Ő az az ember, akit a világon mindennél jobban szeretek, nélküle már nem is léteznék. Az anyukám – akinél csodálatosabb embert nem is ismerek -, igazi művészlélek. Festőművész. Vele és az apukánkkal éltünk együtt boldogan egy helyes kis magdeburgi házban. Mígnem anyu egyszer bejelentette, hogy valami fontosat kell megbeszélnünk. Tom és én aznap – mint szinte mindig -, nem voltunk valami jók, és azt hittük, apu és anyu azért akarnak velünk beszélni. De aztán végül anyu elmondott nekünk mindent. Hogy mostanában nem jönnek ki olyan jól apuval és van olyan, amikor a szülőknek jobb külön, úgyhogy apu elköltözik és többé nem velünk fog lakni. Tommal valamilyen szinten megértettük őket és azt gondoltuk, így biztos jobban érzik majd magukat, mégis rettentően szomorúak voltunk, mikor apu elment. Emlékszem, aznap át is mentem Tomhoz, mert nem bírtam elaludni… - mesélte mosolyogva a régi emléket idézve.
- Ekkor voltunk hat évesek. Fájt, de kibírtuk. Tommal mindig is ott voltunk egymásnak. Ha szomorú voltam, Tom velem sírt. Ha Tom boldog volt, vele együtt örültem én is. Teljes mértékben kiegészítettük egymást. Anyu egész hamar túltette magát a váláson. Nem sokkal később már egy zenész fickóval találkozgatott. De boldog volt, és nekünk csak ez számított. Aztán 2 évvel később egyszer bejelentették, hogy elköltözünk és Gordon, a „nevelőapukánk” is velünk fog lakni. Új élet, új hely. A költözés maga még talán nem is lett volna akkora probléma, de a hely, ahova költöztünk. Loitsche maga volt a csend és nyugalom, pedig mi Tommal imádtuk a nyüzsgést és a nagyvárosokat. Ráadásul már akkor is arról álmodoztunk, hogy egyszer híresek leszünk, márpedig Loitschében lehetetlennek tűnt, hogy valaki is észrevegyen minket. – Bill mereven bámult előre, majd hirtelen a lányra nézett.
- Folytassa, kérem… - bólintott a nő, mire Bill újra belekezdett a mesélésbe.
- Mint már említettem, sohasem voltunk jó gyerekek, már az oviban is utáltak minket az óvónők. Mivel teljesen egyformák voltunk - beleértve a ruhánkat is -, mindig összekevertek bennünket. Aztán kaptunk mindketten egy-egy kitűzőt. Ám ez is felesleges volt, mert mindig összecseréltük őket. – nevetett fel halkan, mire Samantha is elnevette magát. – Később, az iskolában, csak tovább romlott a helyzet. Mindig is különcök és nagyszájúak voltunk, folyton hangot adtunk a véleményünknek és ez a tanároknak nem nagyon tetszett. Folyton megvédtük egymást, nem lehetett velünk bírni, így aztán végül hetedikben szétválasztottak minket, és külön osztályba kerültünk. Ez még rosszabb volt, de nem tudtak velünk mit kezdeni. Már akkor kezdtük kialakítani az egyéni stílusunkat, és ez szinte senkinek sem tetszett. Mindkettőnknek feltűnő frizurája volt, én festettem a hajam, lakkoztam a körmeim, festettem a szemem, Tom laza cuccokat hordott már akkor is. A többi gyerek utált minket, mert úgymond „különlegesek” voltunk. Sokszor elmondtak minket mindennek és egy-két embert leszámítva nem is barátkoztak velünk. Két barátunk volt. Egy fiú és egy lány. A lány kicsit idősebb volt nálunk, de ez sosem zavart minket. Sajnos már nagyon rég beszéltünk. Viszont a fiúval még mindig tartjuk a kapcsolatot.
- Szóval a suliban nem voltunk valami népszerűek. Odahaza viszont Tommal mi voltunk a világ legboldogabb emberei. Már hétéves korunk óta a színpadra készültünk. Tom gitározni tanult, én pedig verseket, dalszövegeket írtam. Gordonnak, a nevelőapánknak van egy zeneiskolája, ahol próbára tett minket, azt mondta tehetségesek vagyunk és hogy hisz bennünk. Nem sokkal később elkezdtünk fellépésekre járni. Tom gitározott, én énekeltem és volt még egy szintetizátorunk is. Alig voltunk 9 évesek és már túl voltunk az első fellépésünkön. Kicsit később egy tehetségkutató-versenyen aztán összefutottunk Georggal és Gustavval. Gustav dobolt, Georg basszusgitározott, Tom gitározott, én pedig énekeltem. Sanszos volt, hogy egy király zenekart hozzunk össze négyen. Remekül kijöttünk, mintha a sors is egy zenekarnak teremtett volna minket. Összeálltunk, fellépésekre jártunk és a banda megkapta a „Devilish” nevet. Valóban ördögiek voltunk… - tete hozzá mosolyogva.
Samantha is elmosolyodott.
- És mi volt ezután? – kérdezte a nő kíváncsian.
- Ugyanúgy jártunk fellépésekre, persze csak kisebb koncerteket adtunk. Legtöbbször 10, maximum 15 ember nézett meg minket. – nevetett fel, majd tovább folytatta. – Aztán épp mikor már majdnem feladtuk volna, hirtelen egyik este megjelent egy férfi, aki azt mondta, nagyon jónak talál minket, úgyhogy a szárnyai alá vett minket. Mondanom sem kell, majd’ kiugrottunk a bőrünkből. Innentől kezdve már minden csak úgy jött magától. Hirtelen lett egy menedzserünk,és új nevet is kaptunk: a Tokio Hotelt. Aztán nem sokkal később megjelent az első kislemezünk, aztán a nagylemezünk is, sorban nyertük a díjakat, aztán már csak azon kaptuk magunkat, hogy egész Európa a nevünket kántálja. Ez leírhatatlan érzés. Most már Amerikát is meghódítottuk és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi jöhet még ezután.
- Bill, maga nagyon szerencsés! Rengetegen szeretik, és itt nem kimondottan a rajongókra gondolok. Ott van az édesanyja, Tom, a barátai, Jessica, Georg és Gustav… Boldognak kellene lennie. – magyarázta Samantha kedvesen, mire Bill lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy a sztárélet nem könnyű, sőt… De mégis érzem, hogy magának nem csak ez a baja. Mi történt magával, Bill?
Bill egy pillanatig hallgatott, majd szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Hirtelen megint eszébe jutott Ő… Az ember, aki miatt most itt tart. Borzasztóan fájt, de nem akart sírni. Pedig már nem sok kellett hozzá. A visszatartott könnyek már mardosták, és a gombóc a torkában egyre nagyobb és nagyobb lett.
- Én… én nem tudok beszélni róla. Erre még nem állok készen… - hirtelen elcsuklott a hangja, mire Samantha megfogta a kezét.
- De van más, ugye? – kérdezte halkan, mire Bill bólintott. – Rendben, nincs semmi baj, Bill. Nem is kell még róla beszélnie. Addig várunk, ameddig csak szeretne, nem fogom erőltetni, rendben? Ha majd készen áll és el szeretné mondani, akkor meghallgatom. – mosolygott bíztatóan a lány.
- Köszönöm. – suttogta a fiú megtörten.
- Rendben, akkor szerintem mára végeztünk is. Le is járt az időnk. – nézett az órájára Samantha. – Mikor találkozzunk legközelebb?
- Nem tudom. Amikor magának jó. – vonta meg a vállát szerényen az énekes.
- Nekem szinte mindig jó! – mosolyodott el a nő, majd elővette a határidőnaplóját. – Szóval? Mit szól mondjuk a szerda 11 órához?
- Rendben.
- Oké. Hát akkor… - állt fel Sam, mire Bill is úgy tett. – Viszontlátásra, Bill! – nyújtotta a kezét, Bill pedig viszonozta a gesztust.
- Viszontlátásra, doktornő! – szólt Bill és az ajtóhoz lépett.
- Bill, nagyon rossz volt, vagy azért túl lehetett élni? – szólt Bill után még gyorsan Sam.
- Jó volt. – mosolyodott el Bill egy pillanatra.
- Akkor jó. Örülök, hogy eljött. Várom szerdán! –mosolygott a nő kedvesen.
- Köszönöm, itt leszek, viszlát!
- Viszlát, Bill! – intett mosolyogva Sam, majd a srác végleg becsukta maga után az ajtót és elment.
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése